A próféta üres kézzel érkezett északról, a Nagy  Szellem igéjét hirdetve. Szegényekhez és haragvókhoz, kétségbeesettekhez és bizakodókhoz, csalódottakhoz és eltökéltekhez szólt, új erőt adott nekik. Szavai akár lángok a pusztában, fényt és utat mutatott mindenkinek, és amikor megállt, hogy beszédet mondjon a falu főterén, északiak és déliek egyaránt a nyomába eredtek. Prométheusznak hívták, és senki sem tudta honnan jött. Egyesek azt rebesgették, megmentette Tienne-t a pusztulástól, mások szerint felperzselte a hitetlen várost, és felemésztette a hazugokat, rablókat és csalókat. Az emberek összesúgtak, és úgy hitték, eljött a farkasok órája, a kard és a vér éjszakája, amikor a csillagok hátat fordítottak, és a lepel leszállt, de a világ újjászületett egy új Nap alatt, Prométheusz tüzében!

– Az ő tüze felemészt és megtisztít! – Hívei áhítattal csodálták a próféta erejét.

A próféta sovány volt, szakálla sűrűn burjánzott éles arcvonalán, rongyos ruhát viselt, és bűzlött, azonban hívei nem törődtek a kinézetével. Prométheusz próféta volt, és a prófétákat senki sem kérdőjelezheti meg. Az emberekben feltámadt a tűz és a hit, érkezésekor még csak harmincan jártak a nyomában, de napokkal később követői száma egyre csak nőtt, parasztok és kereskedők, kelmefestők és molnárok hagyták ott munkájukat, hogy osztozzanak Prométheusz fényében. A mágus reményt keltett bennük, amire évek óta senki sem volt képes.

De akadtak ellenzői is a prófétának.

– Én nem fogok fejet hajtani egy ács fiának! – Vehemensen védte álláspontját Cernis, aki Sirályfészekből Rin felé tartott a marháival.

– Szentségtörés! Prófétának vallja magát, és az emberek között eszik? – Arnos, mézfai főpap hamisnak és ördögtől valónak tartotta a mágust.

– Pedig ez így történt! – Tiltakozott a naiv, jóhiszemű Hetta asszonyság. – A Hold ellopta a Napot és a csillagokat, de a próféta visszahozta nekünk!

Togo nem kételkedett Prométheusz erejében, saját szemével látta, mire képes a férfi, ugyanis a pap biztos volt benne, hogy különös erővel áldották meg a varázslót, amivel senki más nem rendelkezett a feljegyzett történelem során. Nem is kellett más bizonyíték Togónak, mint a koldus, akit elzárva tartottak a templom pincéjében, és Arnos szerint ez jobb, ha így is marad. Minél kevesebben tudnak a hamis próféta tettéről, annál jobb.

Mézfát talán még nem is ismerték el falunak, mindössze néhány tucat ház, három istálló és pár hektárnyi szőlő tartozott hozzá a Sárvér nyugati oldalán, állandó lakói sem voltak igazán. Valaha virágzó falu volt, bájos és rendkívül festői vidéken terült el – a sárga szalma és a vörös cseréptetők zsúfoltan feszültek egymáshoz a Sárvér heves kanyarulatában, erdős lejtők és meredek sziklák vették körül. Különösen tavasszal, a nyíló virágok és az ezüstösen csillogó folyó vize gyönyörű látványt nyújtott, a táj számos dalnokot és festőt áldott meg ihlettel. Mézfa közepén egy ősöreg templom állt, ami már évszázadok óta biztonságot és megnyugvást nyújtott a lakóknak. A lembosi kalózok rendszeresen felhajóztak a Sárvér torkolatján keresztül Harmatrévbe, Mézfára és Zugvárba fosztogatni és rabolni, a templom tornya nyújtott védelmet a mézfaiaknak, amíg Tienne-ből megérkezett a hadsereg, és elűzte a portyázó hajósokat. A templom vastag kőfalai több tűzvész során is megóvták a falusiakat, és a folyó évenkénti áradásakor is, úgy tűnt mintha a víz elkerülné a templom kapuját.

– Csoda! Én mondom, csoda! – hangoztatta Hetta asszonyság, a molnár felesége, az utóbbi árvízkor. – A Nagy Szellem megáldotta Mézfát!

A falusiak pedig egyetértettek.

Togo és négy másik testvér a mézfai templom előtt várták Jahnus arkhón érkezését. Arnos főpap két héttel korábban levelet írt Tienne-be, miszerint a próféta itt járt, és útmutatást kért, mit tegyenek a varázslóval és a férfival, akit a pincében tartottak. Az arkhón mindössze annyit írt, várjanak, és Togóék így is tettek. A fiatal testvér feszült volt, nehezen vette a levegőt. Kezét összeszorította, és ellazította, érezte ahogy égett bőre megfeszült, ami kicsit kijózanította. Igyekezett összeszedni magát, nem mutathatott gyengeséget az arkhón és a testvérek előtt, bármi történjék is. Bízott benne, hogy hamar megoldást találnak, és elengedik a vak férfit.

A forróság egyre elviselhetetlenebbé vált, és durva szövésű, meleg csuhája sem javított a közérzetén. Ajkai kicserepesedtek az izgatottságtól, nyelvével benedvesítette őket, de hiába, és amikor a tienne-iek megérkeztek, minden csak rosszabbra fordult.

A küldöttek négyen voltak, Togo közülük mindössze vezetőjüket ismerte. Gallerin magas volt és vékony, hófehér arcán kék, kifejezéstelen szempár ült, az egyik nagyobb és hátborzongatóbb volt, mint a másik. Arcélét rövidre nyírt szürke szakáll fedte, messziről akár nemesi nagyúrnak is tűnhetett volna, azonban a valóság nem is állhatott volna ennél távolabb. Gallerin egy öleb volt, Jahnus arkhón kutyája. Persze ezt senki sem merte volna a szemébe mondani, mindenki csak az arkhón végrehajtójaként utalt rá.

– Arnos főpap! – Gallerin kötelességtudóan biccentett, igazán rá sem pillantott senkire, tekintete a toronyra szegeződött.

– Gallerin úr! – Arnos mélyen meghajolt a követ előtt, Togóék követték a példáját. – Meglepett az érkezése, Jahnus arkhónra számítottunk.

Arnos alacsony termetű és egérképű volt, mindenhol a lehetőséget kereste, hogy előnyös helyzetbe hozza magát az arkhón szemében.

– Az arkhón nem tudott eljönni. Engem küldött – zárta rövidre a témát Gallerin, leszállt lováról, és intett a társainak, hogy kövessék.

– Meddig szándékoznak maradni, Gallerin úr? – érdeklődött a főpap.

– Ameddig jónak látjuk. Remélem készen állnak a szobáink, és nem holmi koszos cellával készültek. – Gallerin lehúzta szürke medveprém kesztyűit, és hetykén a pap kezébe nyomta. – Először együnk, ebéd közben beszélgetünk. A lovainknak is szüksége lesz élelemre és vízre, velük is foglalkozzanak.

Arnos fejet hajtott, és azonnal szólt a legfiatalabb testvérnek, hogy biztosítson helyet Gallerin úr és társai kancáinak.

A mézfai templom szebb napokat is megélt már, a falak omladoztak és megkoptak, minden nedves és penészes volt, ráadásul dohos szag terjengett a levegőben. Gallerin undorral nézett körbe a fogadó teremben.

– Amikor utoljára itt jártam, Herpen testvér rendben tartotta ezt a helyet – panaszkodott a lovag, Arnos arca mintha összerándult volna a félelemtől, szinte azonnal Gallerin mellett termett, és szorosan a nyomában maradt.

– Folyamatosan végzünk rajta apróbb felújításokat uram, folyamatosan. – A főpap reszketett, és a kezeit dörzsölte, sokkal kisebbnek tűnt, mint Togo szokta látni.

Meglepte, hogy meghunyászkodik a lovag előtt, mint egy kutya, miközben a testvéreket folyamatosan utasította a legjelentéktelenebb feladatokra is, és még az idős Herpen testvért sem kímélte, aki már több mint kilencven nyarat megélt.

Arnos helyet kínált Gallerinnek és társainak az asztalnál, és intett Illa nővérnek és Ettin testvérnek, hogy hozzanak ebédet. Egyszerű étek volt, sült nyulat és csirkét szolgáltak fel, némi kenyérrel és borral. Togo és társai is helyet foglaltak az asztalnál, és vártak, míg vendégeik mindannyian magukhoz vettek az ételből. Gallerin beleharapott a szaftos húsba, szakállán apró foltok maradtak. Arnos láthatóan megkönnyebbült, amikor a lovag elégedetten folytatta az ebédet.

– Mesélj a férfiról. – Gallerin egy jókora falatot harapott a csirkecombból.

– A férfi. Igen. A férfi. – Arnos csak piszkálta az ételt a tálban. – Vak… Vak volt.

– Nem róla, ő nem érdekel – vágott közbe a lovag. – Aki prófétának hívja magát.

Togo letépett egy csirkecombot, magához vett némi kenyeret, és elfogyasztotta, míg Arnos mindent elmesélt az arkhón végrehajtójának és társainak. Jelentéktelen alakoknak tűntek, szedett-vedett páncélt és rongyos öltözéket viseltek, inkább tűntek útonállónak, mint az arkhón szolgáinak. Ellenben Gallerin zekéje tökéletesen simult a testére, prémkesztyűje mellette hevert az asztalon, csizmája is a legfinomabb lóbőrből készült. Nyakán apró kristályok lógtak, amiről Togo le sem tudta venni a szemét, fényesen csillogtak, szinte megbabonázták a fiatal testvért. Gallerin kitűnő kardforgató hírében állt, mágusok ellen is könnyűszerrel felvette a küzdelmet. Amikor Tharan király bezáratta az Akadémia tagjait a szigetre, és foglyul ejtette a bűnösöket, Jahnus arkhónhoz fordult, hogy segítsen elintézni az áruló varázslókat. Az arkhón Gallerint küldte, és a lovag egyetlen kéréssel fordult a királyhoz: engedjék szabadon a foglyokat, hadd üldözze őket, míg ki nem fulladnak. Másnap eltemették a tizenkét bűnös varázslót.

– Egy holdtöltével ezelőtt érkezett Mézfára, talán vagy harmincan lehettek a nyomában, nemesek és szolgák egyaránt voltak köztük. Volt egy fiatal suhanc, aki állandóan a nyakán lógott a hazug prófétának, Klean, vagy nem is tudom. – Arnos kezeit dörzsölve magyarázott.

– Keane – javította ki Togo, de megbánta, amikor a főpap dühtől eltorzult arcát rászegezte. A fiatal testvér nyelt egyet, és folytatta az ebédet.

– Keane – morogta Arnos. – Levakarhatatlanok voltak egymásról, állandóan beszéltek valamiről, biztos vagyok benne, hogy az arkhón leváltására készülnek. – Arnos hangja suttogássá vékonyodott, és riadtan szétnézett a teremben, mintha meghallhatnák. – Erre mérget vennék!

– Hányan mentek vele? – kérdezte Gallerin, látszólag érdektelenül hallgatta a papot, unottan turkálta az ételt egy villával, gondolatai máshol járhattak.

– Mézfáról heten. Úgy hallottam, Kőkútról tizennyolcan, többi településről ki tudja. Talán már százan is lehetnek!

– Papok is?

Arnos kelletlenül bólintott, Gallerin fátyolos szemét pedig a testvérre emelte.

– Hagytad őket elmenni? – Hangjától összerezzent a testvér, mintha jeges tőrt döftek volna a gyomrába. – Hagytad elmenni az embereket, akikért felelsz? – Gallerin szeme összeszűkült a méregtől.

– Sajnálom, uram, nem fordul elő még egyszer – suttogta Arnos főpap, olyan ábrázattal, mint egy gyermek, akit lopáson kaptak.

– Hányok tőled. Jelen voltam, amikor Jahnus arkhón kinevezett, és már akkor is elleneztem. Hol van Herpen testvér? – Gallerin hangja betöltötte a termet, a csupasz falak visszaverték dühtől fortyogó kiáltását.

– Imádkozik a cellájában, Gallerin úr, ha kívánja hívathatom. – Arnos meghunyászkodott, olyan apróra húzta magát, szinte eltűnt a székben a kopaszodó férfi.

Gallerin arca kisimult, kényelmesen hátradőlt a székben, és alaposan végigmérte a mellette ülő főpapot.

– Mesélj inkább a vakról!

Arnos főpap homloka vastagon verejtékezett, és savanyú izzadságszagot árasztott magából, ami a penészes, dohos terem bűzét is elnyomta.

– Pellernek hívják, segített Herpen testvérnek gondozni a galambokat. – Arnost egyre mélyebbre húzták a félelem ragacsos csápjai, hangja szinte cincogássá halkult. – Mióta megbízott a nemes arkhón a mézfai templom vezetésével, én így ismertem meg. De Illa nővér mézfai, ő ismeri a családot. – Arnos a törékeny papnőre nézett.

Illa nővér lassan bólintott.

– A fiú vakként született, megbüntette a Nagy Szellem, amiért Hetta félrelépett az áccsal.

– Nem érdekel a falu története – mordult fel Gallerin. – Azt akarom tudni, hogy csinálta. Hogyan lehetséges, hogy most mégis lát?

– Nem tudom. Togo volt ott. – Arnos a fiatal testvérre mutatott.

Togo szíve szerint elbújt volna az asztal alatt, csak ne kelljen Gallerin halszerű szemébe néznie. Önkéntelenül is összehúzta, és kinyújtotta égett ujjait, forgott körülötte a világ, úgy érezte, menten rászakad a mennyezet.

– Peller segítséget kért tőle – vágott közbe Ettin, és Togo úgy érezte, hatalmas súlytól szabadul meg. Csak most vette észre, hogy visszatartotta a levegőt. – És a varázsló csak annyit kérdezett tőle, hiszi-e, hogy ő a megjövendölt próféta? Peller hitt benne, és letérdelt a varázsló elé, aki tenyerét a Nap felé fordította. Mintha egy szívdobbanásnyi időre árnyékba borult volna a világ. Aztán a tenyerét Peller szemére helyezte, pontosan így – Ettin lefedte szemeit a kezével, – és fehéren izzott a tenyere. Amikor kezét elvette, Peller szeméről eltűnt a fehér fátyol, zöld volt, akár az ácsnak.

Gallerin tekintete hosszan elidőzött Ettinen, szakállát simogatta, és az elhangzott történeten gondolkozott. Togónak egy örökkévalóságnak tűnt, mire a lovag ismét megszólalt.

– Már csak egy kérdésem van. Merre tart most a varázsló? – Ismét Arnoshoz fordult.

– Amikor elhagyta a falut, a Sziklaösvényen indult el dél felé, Harmatrévbe.

– Rendben. – Gallerin bólintott. – Vigyetek a vakhoz!

Meredek és nyirkos csigalépcső vezetett a templom pincéjébe, ahol a vakot fogva tartották a papok. A testvérek, Gallerin és társai csendben haladtak lefelé, csak a csizmák kopogása törte meg a némaságot. Óvatosan lépkedtek, és kezükkel a durva, faragatlan kövekbe kapaszkodtak, nehogy nyakukat törjék. A templom alatti kamrában sötét volt, Togo megmozgatta sajgó ujjait az arca előtt, mindössze enyhe szellőt érzékelt. Ettin hangos sercenéssel meggyújtott egy fáklyát, narancs és vörös fény árasztotta be a termet, a nedves falakon csillogott a tűz fénye. Togo összerezzent a lobogó vörös rózsától, rossz emlékeket idézett fel benne. Hátralépett, de megtorpant, amikor Gallerin társának ütközött. A szakállas férfi felmordult, és előre lökte Togót.

– Elnézést – motyogta félénken a fiatal pap, mikor visszanyerte az egyensúlyát.

Középen egy jellegtelen, fából készült szék foglalt helyet, amihez kikötözték Pellert, száját pedig kitömték egy ronggyal. Mocskos haja csomókban állt, szemei alatt kék foltok húzódtak, arca pedig felduzzadt, és ezek csak a látható jelek voltak. Mit tett veled Arnos?, szörnyedt el Togo.

Gallerin alaposan végigmérte a fiút, szinte felfalta a tekintetével.

– Maró! – csattant fel a lovag hirtelen.

Maró, a szakállas férfi közelebb lépett parancsnokához.

– Álld el a kijáratot! Ha bármelyikük megrendül, vágjátok le őket!

A papok összerezzentek, riadt madarakként egymásra tekintettek.

– Gallerin úr, mégis mit jelentsen ez? – Arnos megfogta a lovag vállát, de a férfi erősen félrelökte az egérképű papot.

– Kiderült, hogy képtelen vagy összefogni a nyájadat. Hálát adhatsz, amiért befogom a számat, és nem szólok az arkhónnak, de a Nagy Szellemre esküszöm, ha egyikőtök is összepisálja magát, és elfut, kibelezem! – Gallerin megragadta a főpap csuhájának gallérját, és magához húzta.

Togo mindkét sebes kezét ökölbe szorította, majd kinyújtotta, nyakát pedig teljesen behúzta. Gallerin hangos csilingeléssel előhúzta ezüstös nyelvű tőrét, és egy gyors mozdulattal elvágta a fogoly torkát. Vér fröccsent szét a falakon és a jelenlévőkre, vörös, akár a povarri keserűbor, a talaj mohón szívta magába a keserű permetet, elszínezve a földet.

Illa elfojtott egy sikolyt, és ez épp elég volt Gallerin embereinek. A sebhelyes arcú megragadta a nővér karját, és a hideg acélt a gyomrába mártotta.

– Mit művelsz? – kiáltotta eltorzult arccal Arnos főpap. – Nem teheted, ez egy szent hely!

– Ez a te hibád – közölte fagyosan Gallerin, és halszemeivel Arnosra nézett. – Ha megtetted volna ugyanezt a varázslóval, most ez nem történt volna meg. – A lovag beletörölte a véres tőrt a halott fogoly gúnyájába, és visszacsúsztatta a hüvelyébe. – Hálás lehetsz, hogy ennyivel megúsztad. Ha az arkhón jött volna el, talán téged beleztünk volna ki, nem az asszonyt.

Togo meredten bámult maga elé, arcán meleg vér csordogált. Teste mintha felgyulladt volna, hevesen égett és marta a bőrét. Szemei cikáztak Illa nővér és Peller között, tehetetlenül állt a terem közepén, és forgott vele a világ. Szíve szerint üvöltött és sikoltott volna, de nem kívánta a padlón végezni.

– Takarítsatok fel – vetette oda Gallerin, és elindult a lépcső felé. – Holnap reggel elindulunk, addig még szórakoztassatok kicsit.

Maró hangosan vihogott, Togo elméjében még sokáig visszhangzott a szakállas férfi hangja.

– Jól vagy, Togo? – Herpen felvont szemöldökkel figyelte a fiatal testvért.

– Jól vagyok – hazudta Togo hangosan, mintha ez igazzá tenné. – És te?

Herpen sóhajtott.

– Meghalt két ártatlan is szent falaink között. Hogy lehetnék jól? – Csillogó homlokáról letörölte a verítéket. – Rosszabbul nézel ki. Hogy vannak a sebeid?

– Gyógyulnak. – Togo kinyújtotta megégett karjait, és megmutatta a papnak. – Úgy tűnik ez a kezelés végre hatásos.

Togo öt évvel korábban súlyosan megsérült, testének felét megcsókolták a lángok, és örökre fájdalmas nyomot hagytak rajta.

– Sebes marad, de a kúra végére jobb lesz, mint új korában – ígérte Herpen testvér, de Togo már kételkedett az idős pap szavában, eddig sosem hatottak igazán a gyógykenőcsök.

Alsóneműre vetkőzött, és elfeküdt az ágyon. Togo borzalmas látványt nyújtott, amit sokáig képtelen volt elfogadni, szégyellte és titkolta sérülését. Miután a Hit Mézfára küldte szolgálni, hosszú hónapokon keresztül nem tudta levetkőzni gátlásait Herpen mester előtt, így csak szabad végtagjait tudta kezelni az öreg. Teste és mindkét karja megégett, foltokban mélyvörösen éktelenkedett, bal kezén az ujjai meggörbültek, és képtelen volt kinyitni őket teljesen, talán sosem lesz képes rá.

Az idős pap előkészítette a különböző kenőcsöket és krémeket, az üvegcsék halkan koppantak az ágy mellé helyezett egyszerű faasztalon. Görcsös ujjával belenyúlt a tálba, és a körömvirágkrémmel kevert tojásfehérjét vékonyan elkente fiatalabb testvére testén. Togo lehunyta szemét, és igyekezett kizárni a külvilágot. Reszketett és izzadt, ahogy Herpen óvatosan végighúzta ujjait a beteg égett bőrén, emlékképek gyötörték. Élénken látta maga előtt, ahogy egy orvostanonccal együtt megragadnak a sérültek közül egy katona testét, és az asztalra emelik. Ájult volt vagy halott, nem tudták, de a gyógyítók ragaszkodtak hozzá, mindenkit megvizsgálnak. Később a haldoklóknak és nyomorékoknak megnyugvást adott, a halottakat pedig eltemette, és elbúcsúztatta katonatársaik körében. Aztán leszállt az éj, és minden lángba borult.

– Megint Aukumra gondolsz? – kérdezte a testvér, miután lezárta a tégelyeket.

Togo felült, és némán, lesütött szemmel bólintott.

– Iszonyatos lehetett. – Herpen sajnálkozva Togo vállára tette puha kezét. – Még mindig csodának tartom, hogy túlélted. A Nagy Szellemnek még céljai vannak veled Togo testvér.

– Bízok benne, Herpen testvér. – Togo magához vette csuháját, és belebújt.

– Hálát adok a Nagy Szellemnek, hogy Rin és Tienne nem állnak háborúban.

– Így is van elég gondunk. – A fiatal pap hangja üres volt és lemondó, gondolatai máshol jártak.

Togo ismét látta maga előtt a négy varázslót, ahogy egy hűvös reggelen megérkeztek lovaik hátán, szótlanul beléptek a táborba, engedélyt és papírt sem kellett felmutatniuk. Otthonosan jártak a sátrak között, mintha hosszú hónapok óta a táborlakók között éltek volna, és eltűntek a százados sátrában. A fiatal pap nem messze a tábortól sírokat ásott a társaival, mellette lepelbe tekerve vártak sorukra a holtak. Csak utólag tudta meg, kik is voltak a mágusok: Molarius, a Nagy, Polryn, Merwin és Yannena, a Tienne Akadémia dékánasszonya. Azt rebesgették, hogy a varázslóasszony Tharan király szeretője volt, és a hatalom tényleges gyakorlója, de Togo sosem hitt ezekben a pletykákban. A király sosem hagyná, hogy egy nő vezesse Lorossát. Már hosszú hetek óta egyre csak visszaszorultak a tienne-i védők Salonicával szemben, és a táborban úgy vélték, a király végre összeszedte magát, és elküldte az Akadémia legnagyobb varázslóit, hogy megfordítsa a háború menetét. Togonak és több tábori lelkésznek is feltűnt, hogy a következő napokban egyre több katona és varázsló tűnt el, északra és délre küldték őket, vagy vissza a fővárosba. A tábori szajhák sem sokkal maradtak le mögöttük, de a négy varázsló nem ment sehova.

Togo csak azután jött rá mi történik, amikor a hadsereg vezetői is eltűntek, de már késő volt. A vérontást harsonaszó és harangok kongása sem jelezte előre, és akik túlélték, hogy hírét vigyék, úgy emlékeztek vissza, hogy aznap reggel kellemes és meleg szellő járta át a tábort. A táborlakók ugyanúgy kezdtek neki az újabb napnak, ahogy korábban mindig is tették, nem is sejtve, milyen borzalom vár rájuk éjszaka. A salonicai támadók könnyűszerrel lerohanták a megtizedelt lorossai csapatokat, és egészen a tienne-iek táboráig törtek előre, amikor elszabadult a pokol. A futár sebesen érkezett a hírrel, hogy Salonica áttörte a védvonalat, és a tábor felé tartanak. Togo és a testvérek segítettek a gyógyítóknak szekereken elhelyezni a sérülteket, hogy minél előbb elindulhassanak, de már késő volt, az ellenség betört a táborba, és mindenkit lekaszaboltak, akit csak értek. A nagy forgatagban egy szekér felborult, és Togo alászorult, szerencséjére a salonicai katonák nem találtak rá, de a varázslók elől semmi sem védhette meg. Nem látta, hogyan kezdődött, de a világ egy szempillantás alatt vörös lepelbe fordult, ahogy az élő, táncoló lángok mindent felemésztettek körülötte. Amikor a szekér lángra kapott, rettegő egérként kereste a kiutat, sikertelenül próbálta megemelni a nehéz járművet. A fa hatalmas reccsenéssel adta meg magát, és a testére zuhantak a lángoló deszkák. Üvöltött, kaparászott, sírt és sikoltott, de senki sem állt meg, hogy segítsen neki, mindenki mentette a bőrét.

Napokkal később Tienne-ben ébredt. A templomi gyógyítók csodának tartották, hogy életben maradt. Hosszú hónapokon keresztül segítettek a fiatal testvérnek a gyógyulásban, de Togo sohasem felejtette el azt az éjjelt, a négy varázsló arcát, a megfeketedett holtakat, a lángok vörös csókját, és a fájdalmat.

Az elmúlt öt évben akármilyen gyógyhatású kenőcsöt is használt, a mágikus tűz a húsába mart, és nem engedte el a fájdalmat soha. Sokszor riadt fel éjszakánként, mintha karja és teste ismét lángba borult volna, és hajnalig el sem múlt a fájdalom.

– Hűtsd le a Sárvér vizében, ha ismét elviselhetetlen lesz a fájdalom – javasolta az öreg.

Herpen testvér a szűk ablakhoz lépett, és végignézett Mézfán. A férfiak és fiatal fiúk már visszafelé sétáltak a földekről, az asszonyok vacsorához készültek elő, néhány fiatal testvér pedig a torony kertjében sétáltak az almafák alatt.

– Togo, emlékszel még arra, mi a Hit szerepe? – Herpen testvér továbbra is a lenyugvó falut kémlelte.

– Tanítsuk az embereket a Nagy Szellem útjára. Óvjuk és okítjuk őket, hogy az élet viszontagságai között is némi békére leljenek önmagukban és egymásban.

– Badarság – vetette vissza Herpen testvér. – A Hit első mesterei azért álltak össze, hogy emlékeztessék a királyokat és a népet, a Nagy Árnyék még mindig köztünk jár, és megőrizzék azt, amiért a Nagy Szellem az életét áldozta. Megnyugtatást és békét adunk az embereknek, igen, de ennél sokkal nagyobb feladatunk, hogy fény legyünk a sötétségben, ami távol tartja a gonoszt. – Herpen testvér nyugtalannak és dühösnek tűnt, Togo még sosem látta így. – A Nagy Szellem ellentéteken és határokon átível, nem csak a szétszakadt Aerdinben, de povarri, kardosi, bodrogi és rodrogi királyságokban is jelen vannak testvéreink. Száz és ezer család sarja, urak és szolgák gyermekei, akik felesküdtek a Nagy Szellem szívére, és habár királyok és birodalmak jönnek-mennek, de mi rendíthetetlenül folytatjuk munkákat. Az első mesterek felesküdtek, hogy semmilyen világi eseményben nem vesznek részt, és esküjükhöz híven ragaszkodtak is. Amikor IV. Herron király századokkal ezelőtt megölte egy povarri miniszter fiát, Ulmon Nagymester nem hívta a híveket harcba az uralkodóval szemben, amiért végzett az unokaöccsével. Az elmúlt évszázadokban, mióta letelepedtünk a nahlák földjén, híven ragaszkodtunk ígéretünkhöz, mert a becsület így kívánta. És minden ember életében eljön a pillanat, amikor nem könnyű, amikor választania kell a szíve és esküje között. – Herpen testvér fátyolos szemét Togora emelte.

A fiatal pap feszültséget és bűntudatot érzett, kezét összezárta és kinyújtotta, érezte, ahogy bőre feszül a fájdalomtól.

– Értem. – Togo képtelen volt mást mondani, torka kiszáradt. Mélyen hallgatott.

– Jártam már a te cipődben – folytatta az öreg pap. – Arnos előtt én vezettem a mézfai templomot, és nem volt könnyű dolgom. Sokan letérünk a Jóságos Útról, de én visszatértem. Remélem te is jó döntést hozol.

Herpen nem várta meg, míg Togo bármit mondhatott volna, egyedül hagyta gondolataival a fiatal testvért. Talán jobb is, különben Togo üvöltött volna. Ő nem erre esküdött fel, nem ezt látta példaként maga előtt, nem ezért segített Aukumban a katonáknak. Togo csak arra vágyott, hogy tanulhasson és taníthasson, utat mutathasson másoknak, ahogy őt is felkarolták árvaként Tienne-ben, és nem kívánt részt venni gyilkosságban. Ujjaival finoman hozzáért az arcához, ahol korábban a vak vére folyt. Üvölteni, sírni és sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán.

A paripa gyengéden kifújta a levegőt, ahogy Togo meghúzta a kantárt.

– Nyugalom – suttogta a pap, és lágyan megsimogatta az állat nyakát.

Szél süvített végig az istállón, a langyos nyári szellő belekapott Togo csuhájába, de a férfi nem is figyelt rá. Felkapaszkodott, és esetlenül beleült a nyeregbe, szüksége volt néhány pillanatra, hogy megtalálja egyensúlyát. Hátasát az istálló kapujához vezette, majd csuklyáját az arcába húzta, a ló nyakához húzódott, és vágtára kényszerítette a lovat. Mézfa és a templom még csendes volt, amikor ellovagolt, és senki sem vette észre. Megmozgatta égett karját, kezét kinyitotta és összecsukta. Érezte, ahogy bőre megfeszült, még ennyi év után is sajogtak. Szerencse, hogy bekötözte mielőtt elindult.

Herpen testvér szokásához híven a hajnal első sugarával ébred, még bőven maradt ideje, hogy minél távolabb kerüljön az árulóktól. Vagy én vagyok az áruló?, merengett Togo.

Togo nem volt olyan, mint Herpen testvér. Az öreg pap is választás elé került korábban, és a becsületet választotta, de Togo más volt. Még most is, Togo képtelen volt eldönteni, vajon Herpen testvér azért maradt a Hitnél, mert gyenge volt, vagy mert erős?

Hiába tudta Togo, hogy helyesen cselekszik, mégis úgy érezte, elárulja Herpent. Irigyelte a hívőket, ők bármikor odamehettek a papokhoz segítségért és lelki támogatást. Hittek bennük, és felnéztek rájuk, akik utat mutatnak a nehéz időkben, a Nagy Szellemnek ajánlják az újszülötteket, és megesketik a szerelmeseket. De kikhez fordulhatnak a papok, ha úgy látják, az arkhónok és a mesterek eltávolodtak a Nagy Szellem által kijelölt úttól? Hol mutatkozik meg az isten tetteinek nagysága és önfeláldozása a Hit mindennapjai során? Elfordultak a Jóságos Könyv tanításaitól.

Amikor Togo nem érkezik meg a torony konyhájába, hogy elkészítse az öreg pap reggelijét, elsőként a cellájában fogják keresni, ahol mindössze egy rövid levelet találnak, amit Herpen testvérnek címzett. Hálás volt az öregnek, amiért felkarolta őt, és ápolta a sebeit, de tudta, hogy levele semmitmondó ahhoz, hogy visszafizesse a pap szívességét és segítségét.

Amikor Mézfa utolsó fényei is eltűntek Togo háta mögött, ügetésre fogta a kancát. Hosszú út állt még előtte, és egyetlen lóval kellett megtennie az utat, hacsak egy faluban vagy erődben nem tudja elcserélni egy helyi lakossal. Merre keresse a prófétát? A hívőktől egy-két szót elcsípett, állítólag dél felé tartott a folyó mentén, hogy Harmatrévben hajóra szálljon, és a félszigetet megkerülve Rinbe utazzon. Bolondság lenne, gondolta a pap, miközben lopva a háta mögé pillantott, de senki sem követte. A Sziklaösvény egyenesen a Királyi útra vezet Rinbe, a mesterekhez.

Togo leszállt a kancáról, talán nyert egy kis időt, ha Gallerin üldözőbe venné a lováért. Reszketett, égett karja sajgott, pihenésre volt szüksége. Néhány méterre jobbra hömpölygött a Sárvér egyik mellékága, amin fényesen megcsillant a telihold fénye, apró örvények képződtek a vízben. Togo odalépett, tenyerével vizet mert a partról, a túlcsordult folyadék lágyan kifolyt az ujjai között. Belekortyolt a vízbe, egy keveset pedig az arcára fröcskölt. A kötése átázott, és sokkal jobban sajgott, mint korábban bármikor.

– Helyesen cselekszek – mondta ki hangosan Togo. – De miért érzem magam rosszul?

Togo visszatért a lóhoz, kantárját megragadta, és az ösvény mentén vezette a lovat. Az út épp elég széles volt, hogy egy szekér kényelmesen elférjen, felszínét apró kövek és fűcsomók tarkították. Fél órán keresztül sétált tovább, mikor eldöntötte, hogy ennie kell, talán megnyugtatja a gyomrát. Még nem volt veszélyben, Mézfa továbbra is mély álomban volt, a Nap első sugarai még messze jártak. Táskájából elővett egy szelet sajtot, száraz kenyeret és egy fonnyadt szőlőfürtöt. Sózott kecskehúst is hozott magával, de későbbre tartogatta, különben kénytelen lesz vadászni, ha nem éri utol a prófétát időben. Leült egy fa alá, és elsőként a száraz kenyeret és a sajtot fogyasztotta el, végére pedig a szőlőt hagyta. A héja már kissé hamvas volt, de a húsa még édes és lédús.

Napokkal később a Sárvér partján talált rá a prófétára, hívei körbeállták, míg a varázsló egyesével behívta az embereket a folyóba, hogy megtisztítsa őket bűneiktől. Togo a tisztás szélén állt, nem mert közelebb menni, messziről figyelte a híveket. Sátrat vertek és tüzet raktak, a gyermekek a sekély parton játszottak, a nők a tűz körül serénykedtek, a férfiak pedig fából faragott dárdákkal őrt álltak a tábor körül, de nem voltak ellenségesek Togóval szemben. A pap közelebb lépett, a hívek pedig mosolyogva köszöntötték. Elindult a folyópartra a prófétához, aki szintén felfigyelt az idegenre. Miután egy fiatal lány fejét kiemelte a vízből, a varázsló kisétált vele együtt a partra. Szakálla bozontos volt, elsőre ápolatlannak tűnt, de tekintete tiszta volt és őszinte, félmeztelen testét hosszú hegek tarkították.

– Hogy hívnak? – Prométheusz lila íriszéből különös erő áradt, amit Togo nem tudott hova tenni.

– Togo – felelte a pap. Pap vagyok még egyáltalán? – És kérdeznem kell valamit.

– Miben segíthetek, Togo testvér? – Prométheusz elmosolyodott, melegség áradt a tekintetéből.

– Mi a Hit szerepe? – szegezte a kérdést a prófétának, szemével a varázsló arcának finom rezdüléseit figyelte.

– Tessék?

– Mi a Hit szerepe? – ismételte Togo.

Prométheuszt hirtelen érhette a kérdés, mert elmerengett. A hívek közelebb léptek, és kíváncsian várták a varázsló szavait. A mágus végignézett a papon, vörös, égett karján és koszos rongyain, ami tönkrement a lovaglásban.

– Gyere közelebb. Megmutatom – Prométheusz kinyújtotta kezét, Togo pedig önkéntelenül is előre lépett. – Hiszed-e, hogy én vagyok a próféta?

Togo letérdelt a földre, hinni akart. Bízni akart ebben az emberben, de félt is, hiszen mi történik, ha mégis hazug, és csak áltatja az embereket? Prométheusz lehúzta mocskos ruháját a papról, Togo pedig egyáltalán nem érezte magát kényelmetlenül, hogy sebeit mindenki láthatja, sokkal inkább öröm és megnyugvás töltötte el Prométheusz jelenlétében, amit hosszú évek óta nem érzett, talán már el is felejtett.

– Igen – felelte Togo.

A próféta mindkét karját az ég felé emelte, és úgy tűnt, egy szempillantásra a világ elsötétült volna. Prométheusz kezét Togo megfeketedett vállára helyezte, a mágus ujjai közül folyékony tűz csordogált, ami teljes egészében ellepte a pap testét. A testvér minden porcikája felhevült, égett és forrott, elviselhetetlenül sajgott, a láva a húsáig mart. Lehunyta szemét, és mérhetetlen energiákat érzett, amelyek felszabadították testét és lelkét béklyóiból, szinte szárnyakat növesztett, és szabadon szállt a Sárvér fölött. Körbe nézett, és délen látta Harmatrévet, északon pedig Mézfát, azon túl pedig egy gyönyörű hidat, mögötte pedig Tienne leégett városát. Sasokkal, rigókkal és verebekkel repült együtt, rég nem látott barátként üdvözölték. Mókusokkal ugrált az ágak között, csigákkal kúszott a talajon, és lovak mellett száguldott sebesen a Sziklaösvényen dél irányba.

Mikor az álom szertefoszlott, Togo lenézett a testére, és teljesen ép volt. Rózsaszín, akár az újszülött bőre. Ökölbe zárta kezét, és kinyújtotta. Már nem érzett fájdalmat.

add_filter( 'hestia_single_post_meta','child_hestia_single_post_meta_function' );