Az állat hamar kimúlt, Keane mindössze egy gyors ütést mért a fejére. A hátsó lábainál fogva kifeszítette a nyulat a rendfán, és elvágta a torkát, a vér hevesen spriccelt az alatta elhelyezett tálba. Mielőtt az inaknál felhasította volna a bundát egy éles késsel, kulacsát leakasztotta övéről, és rituálisan meglocsolta borral a nyulat, majd lendületesen kortyolt belőle, torkát marta az alkohol. Bátyja tanította. Hort minden nyúzás előtt szeszt öntött az elejtett vadra, mert úgy vélte, a Nagy Szellem megáldja, és szerencsét hoz neki. Bár Keane már nem hitt semmiféle teremtőben, megtartotta bátyja különös szokását. Hort megtanította, hogy gyors és könyörületes legyen az állatokkal, ne hagyja sokáig szenvedni őket. Apró, rövid mozdulatokkal lefejtette a bőrt a húsról, a nyúl bundája könnyedén elvált az izomzattól, egészen a mellső lábakig, ahol késével határozott mozdulattal levágta a mancsokat, majd a fej tövénél megismételte a mozdulatot. Keane szájában összefutott a nyál, amikor arra gondolt, milyen finom nyúlpörköltet fog készíteni. A szőrmét óvatosan félre tette egy fatálba, majd ismét belehúzott kulacsába. Egy vékonyabb késért nyúlt, amivel felnyitotta az állatot, és eltávolította a belsőségeket is. Szinte szagtalan és vértelen folyamat volt. Kivette a beleket, tüdőt, szívet, veséket és májat, amiről lehúzta az epét, és hetyke mozdulattal félrehajította. Elmosolyodott, a zöldes színű szerv minden alkalommal egy csavaros kukacra emlékeztette. Elvágta a hátsó lábakat is az alsó ízületnél, a színtiszta húst pedig szétbontotta és feldarabolta. Néhány napra elég lesz, gondolta Keane. A nyúl nem igényelt sok mosást, de a folyópartról hozott friss vízben átdörzsölte a húst, majd egy harmadik edénybe helyezte, hogy előkészítse a nyers ételt a szárításhoz.

Keane patadobogást hallott, hevesen félrelökte az eszközeit, tőrét leakasztotta viskójának faláról, és sebesen a hang irányába futott. Keresztülvágott az ösvényen, a cserjék és bokrok ágait félrecsapta az útból, és kecsesen átugrott a földből feltört vastag gyökereken, minél előbb el akarta érni a leszakadt hidat. Tüdejét megtöltötte finom erdei levegő, különböző vadvirágok és gyanta édeskés illatát érezte; nárcisz, sáfrány és hegyi rózsa bimbódzott a közelben. A méhek lágy dongásától és madarak csiripelése dallamként kísérte az útját. Egy igazán derűs napnak nézett elébe, és talán még némi betevőhöz is jut.

A leszakadt híd lábánál egy öszvér állt, szomját oltotta a tavaszi melegben, mellette pedig gazdája a fejét vakarta, és azon tanakodott, hogy juthatna át a túlpartra. Rongyos öltözéket viselt, háta megroskadt nehéz zsákja alatt.

– Nem jó, nem jó – morgolódott az öreg férfi, sárszínű kalapját lekapta fejéről és egy kendővel megtörölte a homlokát. – Nem jó ez.

Keane kezét végigsimította gyűrött, mocskos ruháján, hosszú hajába lágyan beletúrt, legvonzóbb mosolyát öltötte magára, és ruganyos léptekkel megközelítette az idegent. Az öszvér unott tekintetét Keane-re emelte, és fülével elhessegetett egy kéretlen legyet, majd ismét a víz fölé hajolt, hogy igyon a folyóból.

– Miben segíthetek? – Már messziről odaszólt a vén utazónak, mire az öreg kemény arcát a fiúra emelte.
– Errefelé élsz, kölyök? – kérdezte mogorván, de Keane mosolya nem hervadt le.
– Igen, nem messze, Kőkúton. – A fiú dél felé mutatott. – Te nem vagy környékbeli, igazam van?

Az öreg kelletlen bólintott.

– Sirályfészekből jövök. A mocskos északi király már a szomszédban van. –  A férfi köpött egyet. – Én pedig nem vagyok ostoba, hogy megölessem magam. Eljöttem.
– Jó döntés volt! – helyeselt Keane. – Látom, át akarsz kelni a túlpartra. Csak nem Kőkút az úti cél? – A fiú a leszakadt híd felé biccentett.

A folyó sodrása erős volt, még az öszvér sem bírta volna, a hullámok maguk alá temették volna az idős igavonót.

– Nem. Rin felé tartok. A hátam mögött akarom tudni ezt az egészet, talán a Hitnél nagyobb biztonságban leszek. – A férfi szemöldökét ráncolva a sérült deszkákra nézett. – Tudsz másik utat? – Az utazó Keane-re pillantott.
– Persze, hogy tudok! – Keane szinte kicsattant az örömtől. – Nem messze délre sekélyebb a víz, és a sodrás is lassabb. Van ott egy tutaj, átkelünk vele. – A suhanc jobbját kínálta a férfinak – Keane.
– Aalst. – Az öreg megragadta a kölyök kezét.

Keane segített Aalstnak felhúzni a szamarat a meredek partról, és maguk mögött hagyták a leszakadt hidat. A Sárvér keresztülhasított az erdőn, éltető energiaként lüktetett a fák között. A fiú ismerte a vidéket, mint a tenyerét, a nádasban rejtőző gólyákat és békákat, a gázlókat és átkelőket, a bokrokban lapuló rókákat, és odúban megbújó baglyokat. Keleten az Ossa-hegység megtörhetetlen falként húzódott, nyugaton pedig végeláthatatlan dombvidék terült el. A Sárvér a zöld lombok alatt kanyargott északkeletről délnyugati irányba, hogy végül mocskos vizét a Zafír-tengerbe hányja. Az erdőt aranyló fényben fürösztötte a Nap, a Sárvér sebesen hömpölygött a medrében.

Lassan haladtak, Aalst többször is megállt megmasszírozni elgémberedett lábait. A talaj göröngyös volt, és az öregembernek nehezére esett követni Keane-t, a többnapnyi gyaloglástól elgémberedtek a lábai, Keane a segítségére sietett.

– Egyedül is megy! – Aalst haragosan félrelökte a fiút, és belekapaszkodott az öszvér kantárjába, arcára csalódottság ült ki tehetetlenségében. – Egyedül is megy.
– És mi hír van északról? – kíváncsiskodott Keane, miután vénember látszólag megnyugodott, és enyhült a fájdalma.
– Semmi jó. Semmi jó – sóhajtott az öreg, szemét lesütötte. – Tienne felbolydult, akár hangyák eső előtt, hatalmas tűz ütött ki a palotánál, a nyugati városrész leégett. Ha engem kérdezel, nem kár a csürhéért, jobbá nem tették az életemet! – Aalst dühösen az öszvér fenekére csapott, az állat pedig felbőgött.
– Leégett? Mi történt? – Keane elképedve a férfire nézett.

Keane-t nem igazán törődött a királyok háborúival, nem érdekelte, kit szolgál Joros nagyúr, Aerdint, Lorossát vagy Rint, számára csak az volt fontos, hogy a nap végén meleg étel legyen a gyomrában. Derengett neki a régi mesékből, hogy Aerdin valaha egységes volt, de az öreg király halálát követően, örökösök híján a nemesek, akikben királyi vér csörgedezett, civakodtak egymás között a trónon, mint varjak egy szem málna fölött.

– Sok emberrel találkoztam az úton, volt, aki szerint a Nagy Szellem csapása a király hibáiért, mások szerint az északi uralkodó tüzet gyújtott a városban, és nem sikerült időben megfékezni, de egy őrült szerint földöntúli démonok okozták – köpött egyet Aalst. – Ez a véleményem a démonokról és a királyokról.
– És szerinted mi történt? – kérdezte egykedvűen Keane, nem akarta felfedni izgatottságát.

Ha tűz tört ki a városban, démonok vagy északiak, mit számít, ha többen jönnek erre, és kísérőre lesz szükségük? Keane fontolgatta, hogy tudna segíteni több és több rászorulónak, hogy átkelhessenek a folyón.

A keleti hegyek közelében a folyó dél-délkeleti irányba fordult, és a levelek mintha sötétbe burkolództak volna, az erdő vénebbnek tűnt Rin nagymesterénél is. Keane számos alkalommal átkelt már a folyón tutajával, ismerte a Sárvér minden szakaszát, szeszélyes és hízelgő oldalát egyaránt, de a sötét és ősi Kísérteterdő vizét messzire elkerülte. Hegyes oszlopok meredeztek az ég felé, a romok egy letűnt kor maradványai voltak. Szomorú látványt nyújtottak, de még elkeserítőbb volt tudni, mi okozta ezt: évszázadokkal ezelőtt Nahla sárgyermekei éltek a folyó mentén cölöpházaikban, gazdag, virágzó birodalmat építettek fel, míg a távoli Eron-hegységen át nem keltek Keane ősei, és minden gyermek életét kioltották, aki nem hajtott térdet az új uralkodó előtt. A Nahla kultúra dicsősége hamuvá lett, a sárgyermekek történetét már csak dalok és mesék hangoztatták. Keane elmélázott a gyerekkorán, az oszlopok édesanyja meséit juttatták eszébe.

– Ők voltak az elsők – mosolyogva beletúrt kis Keane hajába az édesanyja, arca derűs volt és megnyugtató. – Királyok és királyságok előtt, gyönyörű gyermekek éltek az erdőben, pont olyanok, mint te. – Jurin játékosan megbökte kisfia orrát. – A sárgyermekek cölöpökre építették fűből és hínárból szőtt otthonaikat, és békében éltek az Anya ölelésében. Úgy ülték meg csónakjaikkal a Sárvér vizét, mint bátyád a lovakat, és gyönyörű énekük átjárta a folyó minden cseppjét.
– És most hol vannak a sárgyermekek? – Keane-t az álmosság gyötörte, de kíváncsi volt a mesére. Igaz, nem volt olyan izgalmas, mint a háborús mesék, amit az öreg kovács mesélt neki, de tudni akarta, hol vannak ezek a gyermekek, akikről édesanyja annyi történetet ismert. Talán a cölöpházaikban rejtőzik egy gyönyörű hercegnő, akiért megküzdhet, és elnyerheti a szerelmét. Keane szerette a régi történeteket, főleg, amiben lovagok harcoltak egymással a hercegnő szívéért. Ő is mindig arra vágyott, hogy egy nap Joros nagyúr egyik fiának apródja lesz, harcol Sarakh király ellen, és egy nap talán kisebb birtokot is adományoznak neki hűséges szolgálataiért.
– Sajnos már nincsenek köztünk. Talán ők még téged is megtudnának tanítani úszni Keane! – kuncogott Jurin, de Keane már lovagokkal, királyokkal és ártatlan hercegnőkkel álmodott.
– A Kísérteterdő – mondta Keane, amikor látta, hogy Aalst közelebb húzódott az öszvérhez. – Ne aggódj, csak gyerekmese, nem léteznek szellemek – mondta a fiú, de borsózott a háta a víz felszínén kúszó sűrű, kásás ködtől.
– Messze van még? – kérdezte Aalst, az aggódó szempár a sárgyermekek kóbor lelkét kereste.
– Ott a kanyarulatnál, a sziklák mögött. – A fiú előre mutatott, ahol a köd már csak foszlányokban kúszott a vízfelszínen.

Keane a tutajt sziklák között rejtette el, az egyik kőnek támasztotta, ahol a sodrás gyengébb volt, és a Sárvér viharban sem rántotta volna magával a cédrusból készült tákolmányt. A víz kimosta a talajt a part mentén. Keane segített Aalstnak lemászni a masszív gyökereken, az idős férfi végig a Nagy Szellemet szidta gyenge lábaiért.

– Hogy hozzuk le az öszvért? – Aalst ismét lekapta fejéről a rongyos kalapot, és a fejét vakargatta.
– Odébb van egy meredély, le tudod vezetni. – Keane dél felé biccentett.

Az öszvér követte Aalstot, és reszketve, de leereszkedett a lejtőn. Közben Keane beletaposott a hideg vízbe, csizmája azonnal átázott.  Két kézzel megragadta a tutajt, nekifeszült és gyakorlott mozdulatokkal vízre tette. A ladik hangos csobbanással a vízbe esett, halak százai ijedtükben szétszéledtek, és távolabbi sziklák mögé bújtak. A fa néhány helyen korhadni kezdett, és egy jókora darab hiányzott belőle, de Keane büszke volt a művére, hónapok óta számíthatott megbízható társára a bajban. A fiú végigmérte az előtte álló szakaszt, a sodrás gyenge volt, és a víz is alacsonyan húzódott. Tökéletes.

– Úszni fog? – Aalst kétkedve méregette a szedett-vedett tutajt, mikor visszaért az öszvérrel, kezében a kantárt fogta.
– Nem csinos, hanem szívós. – Keane hangjában sértődöttség bujkált. – Ne aggódj Aalst, úszni fog.
– El fogja bírni Lanát? – Aalst megpaskolta az öszvér oldalát, reszketett a félelemtől, látta előre, mi vár rá.
– Igen, tartani fog – nyugtatta Keane, és a tutajt a vízre lökte, egyik lábával rálépett, majd visszafordult az öreghez. – Mire vársz még? Segítsek vagy sem? – Keane nem szerette, ha rossz szóval illetik őt, különösen, ha a munkájára irányul. Keane sosem volt képes felnőni Hort sikereihez és apja elvárásaihoz. Hort gyönyörű vadkant fogott, Hort micsoda jótevő az eltévedt utazókkal, Hort akár a nagyúr fővadásza is lehet egyszer. Őfővadászsága feldughatja magának. Hol van most Hort? Hát a halakkal alszik, ahová való.

Aalst felvezette az öszvért a bizonytalan tutajra, a fa hangos reccsenéssel engedett az állat súlyának, de nem tört el. Lana reszketett a keskeny tutajon, nyöszörgött és fújtatott, öreg gazdája simogatta, és halkan a fülébe suttogott.

– Hozom a csomagodat, addig tartsd biztosan az állatot. – Keane biztatóan rámosolygott Aalstra, és kettőt hátralépett, hogy elérje a nehéz táskát, és a hátára vette. – Köszönöm a csomagodat, bolond!

És ezzel Keane a rúddal egy hatalmasat taszított a tutajon, mire a tákolmány megingott, és hangosan reccsent az állat súlya alatt. Aalst és Lana majdnem a vízbe borultak, de idejében visszanyerték az egyensúlyukat, a tutaj pedig mélyebbre siklott.

– Mit művelsz, ostoba kölyök? Meg akarsz ölni? – Aalst szorosan Lanához bújt, az állat bőgött és a fejét kapkodta, menekülni próbált, dobogott és fújtatott.

Aalst kétségbeesetten igyekezett visszamászni a sziklák közé, de megcsúszott a lába a nedves fán, és hangos csobbanással belecsúszott a hideg folyóba. Kapkodott és kapálózott, ujjai megcsúsztak a rönkökön, és egy pillanatra el is tűnt a víz alatt.

– A Nagy Szellemre! – Egyik kezével belekapaszkodott az állat lábába, másikkal ujjait a fába mélyesztette, és megpróbálta visszahúzni magát a tutajra.

A férfi csurom víz volt és didergett, a Sárvér elsodorta a parttól a csónakot, és magával rántotta dél felé. Aalst káromkodott és fenyegetőzött, Keane győzelemittasan figyelte a távolodó tutajt, de torkában keserű, fémes ízt érzett. Lehajolt, hogy megmossa arcát a folyóban, szemét végig a távolodó csónakon tartotta. Kár érte. Majd építek másikat.

Megkapaszkodott a kiálló gyökerekben, és felhúzta magát a partra, a táska tartalmát kiöntötte, és megvizsgálta. Némi étel, kés és ruhanemű, és egy rongybaba. Több, mint a semmi, sóhajtott, a zsákmányt visszatette a táskába, hátára kapta, és visszasétált a hídhoz.

A leszakadt híd romjain egy szürke csuhás alak állt, Keane messziről képtelen volt kivenni a férfi vonásait, aki már dörzsölte a tenyerét. Még egy ostoba, aki át akar kelni a hídon. Néhány lépésnyire volt az idegentől, épp leszólította volna, amikor a csuhás odalépett egy leszakadt tuskóhoz, felemelte, és odébb tette a fűre. Nem ez volt az első, egész halomra rakta az átkelő maradványait az út mellett.

– Hé! Mit csinálsz? – Keane értetlenül állt a helyzet előtt, ráripakodott az idegenre.
– Megjavítom a hidat – közölte a férfi, a csuha alatt sűrű barna szakáll burjánzott, hangja mély és határozott volt.
– Miért tennéd? Nincs szükség rá! – kíváncsiskodott Keane, és közelebb lépett a kéretlen jótevőhöz.
– Miért ne lenne szükség rá? A híd mindenki számára fontos. – Vállára emelt egy méretes farönköt, és Keane-re nézett.

A férfi kósza hajtincsei kibújtak a csuha alatt, szakálla sűrű és kusza volt, szinte teljesen elfedte az arcát.

– Igen, mindenkinek szüksége van rá. Ezért gond, ha itt áll. – Keane kezét hetykén tőrére helyezte, ami megnyugtatta és magabiztossággal töltötte el.
– Ó, érdekes hozzáállás. – A csuhás nem is törődött vele, egyszerűen elsétált mellette, és a halomra hajította a kicsavarodott rönköt.
– Nézd, az átkelő leszakadt, és pontosan ezért vagyok itt, ez a munkám. – Keane egyre inkább feszültté vált, a férfi beleütötte a dolgát az orrába, ezért meg kellett szabadulnia tőle. Nem hagyhatta, hogy egy jött-ment senki tönkre tegye a napi betevőjét.
– Miért, építész vagy? – A vándor olyan könnyedén kapott fel egy sziklát, mintha csak apró üveggolyókkal játszana.
– Nem, segítek a megfáradt utazóknak átkelni a folyón. A közelben van egy ladikom, neked is segíthetek, ha szeretnéd. – Keane bosszúsan a férfira nézett, amikor eszébe jutott, hogy új tutajt kell készítenie.

Már hosszú hónapok óta használta, bízott benne, hogy a Sárvér most is visszaadja neki, és nem zúzzák össze a kövek, vagy a sárgyermekek égbe nyúló karmai.

– Tehát egy tolvaj vagy, aki kihasználja a leszakadt hidat, hogy megrövidítsd az ártatlanokat pénzzel és élelemmel. – A férfi Keane táskájára bökött. – Láttam, hogy elkíséred az öreget az állattal, és korábban ő cipelte a nehéz táskát. De ez a helyzet csak rád nézve előnyös, megnehezíted mások életét.
– Ebből elég volt! – Keane nem hallgatta tovább a csuhás becsmérlő szavait, úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy keresztbe tegyen számára. – Mondtam, hogy hagyd abba, amíg még volt rá lehetőséged! – Keane tőrt rántott, két lépéssel a férfi előtt termett, és a gyomra felé szúrt.

Látta maga előtt, ahogy felhasítja a puha húst, ahogy a nyúllal is tette, belei pedig a porba ömlenek, száját megtöltötte a győzelem édeskés íze. Érezte, ahogy a hideg acél nekifeszül a férfi hasának, de Keane ijedtében hátrahőkölt, amikor tekintetük egymásra villant, még fegyverét is elejtette a rémülettől, volt valami hátborzongató a csuhás tekintetében. A mesékben a hercegnőnek gyönyörű kék szemük volt, a hercegeknek pedig mindig zöld, ahogy Horté is, Keane-é pedig egyszerű dióbarna volt. Rengeteg embert látott már Keane életében, kovácsot és favágót, kereskedőt és lovagot, de senkinek nem volt még ilyen ibolyakék szeme. A férfi tekintete elszántságot tükrözött, arcvonása lágy volt és gyönyörű, mintha egy szobrász faragta volna őket, szinte már hercegiek.

– Miért okozol magadnak felesleges gondot? – kérdezte Keane, amikor sikerült összeszednie magát.
– Vezeklek a bűneimért – mondta kimérten az idegen.
– Bűnöző vagy? – Keane felvonta a szemöldökét.
– Olyasmi.
– Keress más utat, hogy vezekelj értük! – Keane megrázta a fejét, és dühösen a csuhásra mutatott. – Ez az én hidam, és tűnj el innen!

A férfi félszemmel Keane-re nézett, és odalépett hozzá miután lerakta a sziklát a halomhoz.

– Meg fogom javítani a hidat. Ha nem tetszik, keress egy másikat. – Keane számára megmagyarázhatatlan energia áramlott a férfiből, amit korábban még sosem érzett.
– Ne légy ostoba! – förmedt rá az idegenre. – A tolvajok úgy védik a területeket, mintha az életük múlna rajta. Nem mehetek máshova, neked kell elmenned.
– Nos – levetette csuháját, és hosszú, barna tincsei kiszabadultak a ruha alól –, akkor miért nem segítesz nekem? Ha a híd elkészült, tovább állok.
– Nem segítek neked! – Keane felállt, és morcosan elvonult.
– Akkor nincs mit mondanom. Várhatsz a közelben, amíg befejezem a hidat. – Az idegen hátat fordított neki, és eltűnt az erdőben.

Még, hogy segítsek neki! Mégis mit képzel magáról, idejön, mintha minden az övé lenne, és elveszi az egyetlen betevőmet!

Keane bármit tehetett, az idegen belefogott a híd megépítésébe. Keane másnap hajnalban felriadt álmából, hatalmas robaj rázta fel az erdőt, madarak rikácsolása töltötte be az eget. Reszketett, nem tudta mi okozhatta az állatok riadalmát, de bátorságot vett magán, leakasztotta tőrét, és elindult a zaj irányába. Útközben ismét hallotta, mintha óriások csontjai ropogtak volna, moraj visszhangzott a rengetegben. Elképzelése sem volt arról, mi rémiszthette meg az állatokat, szíve szerint ő is elrepült volna a madarakkal, de tudnia kellett mi volt az a hang. Hort tudni akarná, ismételgette magában, és bátorságot merített bátyja emlékéből.

Szerencsére nem óriások vagy medvék okozták a zajt, hanem a csuhás férfi. Keane egy fa mögé húzódott, és óvatosan szétnézett. Visszafojtotta a lélegzetét, látta, hogy hatalmas, kivágott tölgyek sorakoztak egymás mellett a liget közepén, a földet gyönyörű, zöld fűtenger fedte. Nem merte beismerni, de cseppnyi félelem bujkált benne. Hogy lehet ilyen szörnyen erős? Lehetetlen! Puszta kézzel tépi ki a fákat? Keanet teljesen letaglózta a látvány, ahogy a tölgyeket egymásra rendezte, akár a gyermekek az építőkockákat. Hol vannak az eszközei? Mivel dolgozik? Rengeteg megválaszolatlan kérdés volt, és a látvány felkeltette a kíváncsiságát. Békés volt a liget, nem lehetett hallani mást, csak a méhek zümmögését, a madarak csivitelését, és a levelek halk zizegését. El akarta kerülni, hogy ismét találkozzon az idegennel, mert biztos volt benne, hogy nem állna jót magáért, de tudni akarta, hogy mi a titka. Óvatosan körülnézett, nem látta sehol a férfit. Halkan odaosont az egyik kidőlt fához, és alaposan megvizsgálta. Nem látta rajta hasítás és vágás nyomát, sokkal inkább úgy tűnt, hogy megperzselték a fa törzsét, hogy elválasszák a gyökerétől. Óvatosan megérintette a fát, de olyan hirtelen kapta el a tenyerét, mintha forró szénbe nyúlt volna, égette a bőrét a fatörzs, ahol elvált a tuskótól.

– Lehetetlen – suttogta, és eszébe jutottak Aalst szavai.

Egy őrült szerint földöntúli démonok okozták. Neszt hallott távolról. Az erdőben töltött évek során érzékszervei jobbak és erősebbek lettek, vakon képes lett volna megmondani, hol őrzik a méhek a mézet, vagy hol rejtőznek a cserjék között a rókák. Emberi léptek zaját hallotta, észrevétlenül visszaszaladt rejtekéhez, és óvatosan kihajolt a fa mögül, hogy lássa mit tesz az idegen. A csuhás hangos puffanással egy újabb rönköt hajított a földre, ami törzsénél füstöt hányt az ég felé, a férfi oldalán sehol egy szerszám nem lógott. Keane értetlenül állt a helyzet előtt. Régi mesékben hallott már vándorokról, akik képesek tüzet köpni, virágokat burjánzásra késztetni, és megduzzasztani a Sárvért, de honnan van ez a szörnyű erő? Varázslók, gondolta Keane, így hívta őket anya. A tolvaj sosem látott még varázslót, közelebb hajolt, hátha jobban kiveheti a férfi vonásait. A csuhás a homlokát ruhájába törölte, és ismét távozott az erdő mélyére. Percekkel később újabb robaj rázta fel a ligetet, keletre madarak röppentek az égbe. Tönkreteszi, amit eddig elértem, gondolta dacosan. A varázsló napokon át elszántan hordta a ligetbe a fákat, egyiket sem fejszével hasította, hanem a puszta kezével formázta a gerendákat. Nem számított számára a viharos szél, a tomboló eső és a mennydörgés sem, hajthatatlan maradt, akárcsak Hort. Makacs volt és elszánt, amit a fejébe vett, nem lehetett lebeszélni róla, a kötelességérzete mindennél erősebb volt.

Évekkel ezelőtt a nyár közepén Joros nagyúr, Kőkút ura lovagi tornát szervezett. Habár egy jelentéktelen város nem túl jelentős ura volt, de lányát feleségül kívánta adni egy arra méltó lovagnak vagy más nemes úrnak. A hűbérúr egy ősi tornyot örökölt apjától, aki a királytól kapta hűséges szolgálataiért a folyó mellett, ami üresen állt, és a királynak szüksége volt valakire, aki megvédi Tienne-t és a Melinor-házat ha a déli szomszédok megtámadnák Tienne-t. Százával érkeztek a vendégek Kőkútra, többen, mint amire Joros nagyúr számított, ezért harmadik nap kénytelen volt elrendelni a raktár teljes kiürítését, hogy mindennap hatalmas lakoma keretében megmutathassa, Kőkút nem csak egy üres kagyló a Sárvér egyik mellékágán. Mézben pácolt kacsa, édes füge és narancsos sütemény, malacokon viaskodó törpék, dalnokok és versmondók, valamint olcsó fehérnép szórakoztatta a vendégsereget, nem volt hiány semmiben.

Hort a nagyúr legkiválóbb vadásza volt, mindent, amit Keane ismert az erdőről, bátyjától tanulta, aki az Ossa-hegytől nyugatra a Sárvér mindkét partját ismerte. Ha Joros nagyúr őzet kívánt, Hort elhozta. Ha Joros nagyúr látni kívánta a sárgyermekek romjait, Hortot hívatta, és akkor is bátyjához fordult, amikor lánya, Tyanna lovagolni kívánt az erdőben. A hűbérúr lánya gyönyörű volt, kerek keblekkel és széles csípővel, hosszú szőke fürtjei lágyan omlottak a vállára, Hortnak ő is megadathatott, Keane csak álmodozni mert róla.

Keane minden lopott alkalommal követte Hortot és Tyannát az erdőbe, de a Kísérteterdőben mindig elrejtőztek a ködben, és sosem talált rájuk, de biztos volt benne, hogy Hort minden alkalommal leszakította a lány gyümölcsét, és emiatt kénytelen volt elindulni a lovagi tornán. Senki sem tudhatta meg, hogy Tyanna már nem volt ártatlan, és a titok érdekében Hortnak, a vadásznak Aerdin legkiválóbb lovagjaival kellett megvívnia, ha nem akarta, hogy Joros nagyúr levágassa a férfiasságát. Hort készíttetett egy páncélt, amit megengedhetett magának, de a vadász tudta, hogy az első kopjafa átszakítja a gyenge acélt, és ha a szúrás nem, hát a szilánkok napokon belül végeztek volna vele.

Keane és a családja bízott bátyjában, hiszen bármihez nyúlt sikerrel járt, de hiába ülte meg a lovat, ahogy senki, és néhány apródot és kisebb házak lovagjait le is győzte, de a nemesek fiai hamar kilökték a nyeregből. Aznap Hortot és Tyannát senki sem látta a torna során, vacsorára is csak az hűbérúr lánya tért vissza vörös, duzzadt szemekkel. Keane tudta hol találja őket, és el is szaladt a Kísérteterdőbe, kevés segítségét is fel akarta ajánlani, amire képes volt. Már a leszakadt hídnál jártak, amikor Keane rájuk talált néhány apród kíséretében, akiket Hort szerencsésen kiütött a nyeregből. Tisztán hallotta, ahogy bátyja megkérdezi, miben segíthet, de már nem hallotta miről beszéltek, nem mert közelebb menni. Látta, hogy Hort védelmezően Tyanna elé lépett, a megszégyenített apródok pedig kivont kardokkal a testvérére rontottak. Keane legyökerezett a félelemtől, kiáltani próbált, de torkából csak vékony nyöszörgés tört fel. Hort pusztakézzel megragadta az egyik fegyvert, kicsavarta ellenfele kezéből, de két társuk a gyomrába és a mellkasába döfték a meztelen acélt. Keane még ma is emlékszik, ahogy bátyja tántorgott és a hasát szorította, miközben Tyanna a félelemtől sikoltott. A három suhanc hatalmasat taszított Horton és a Sárvérbe lökték, a víz azonnal elnyelte a fiatal vadászt. Keane meg sem bírt mozdulni, és akkor is némán figyelt, amikor a három apród megragadta Tyannát, és magukévá tették Joros nagyúr lányát. Hiába sikoltott, senki sem hallotta.

Később találkozott bátyja gyilkosaival, akik vígan falatoztak egy kihűlt sült kacsa mellett, vizezett bort kortyolgattak, és pökhendin elfecsegték, mit tettek a vadásszal és Joros nagyúr lányával. Keane képtelen volt csillapítani az indulatait, és a felfuvalkodott apródoknak rontott, de még csak egy karcolást sem tudott ejteni rajtuk. Keane nem volt harcos, képtelen lett volna végezni a felfuvalkodott apródokkal, két csapással felnyársalták volna őt is.

– Gyilkosok! – sziszegte Keane.

Az apródok rájöttek, hogy a fiú mindent láthatott, ezért a gyilkosságot és az erőszakot is rákenték, Tyanna mélyen hallgatott, Joros nagyúr pedig féktelen haragra gerjedt. A hűbérúr őrökért kiáltott, de Keane nem várta meg, míg felkötik a kötelet a fára, elszökött a faluból, és elrejtőzött a Kísérteterdőben. Hiába látogatta meg napokkal később az úr lánya, hogy Joros nagyúr utánajárt a valódi tetteseknek, és fellógatták őket, Keane sosem bocsájtott meg nekik, A fiú mély gyűlöletet érzett az emberek iránt, amiért Tyanna elárulta és cserbenhagyta őt. Együtt tették tönkre Hort, a jóságos életét.

add_filter( 'hestia_single_post_meta','child_hestia_single_post_meta_function' );