Helomedies

Helomedies

Jahnus. Az arkhón egy hófehér márványoszlopra épített teraszon állt, ahonnan egy karcsú kőhíd vezetett a tömegbe, aminek lábánál fehérbe bújt papok és növendékek álltak. A Nagy Szellem temploma előtti teret szinte csordultig megtöltötték. A módosabb hívek nyakában kristályok lógtak, a szegények fehér ruhadarabot kötöttek a karjukra vagy a homlokukra. Minden szem az arkhónra szegeződött.

– Utat – morogta Helmedies, miközben keresztül furakodott a tömegen. – El az útból.

A tienne-iek motyogtak néhány kellemetlen megjegyzést, és mérges tekintetüket a mágusba fúrták. Jahnus hangja megtöltötte a teret. Magas és vékony volt, bőre napbarnított, tar feje szinte csillogott a napsütésben. Egyszerű tunikát viselt, ujjait és fülét pedig ékszerek díszitették. Jahnus ujjával a Nap felé mutatott, ökölbe szorította kezét, majd ismét széttárta maga előtt. Mikor hangja elhalkult, ujjaiból lángok törtek fel, a hozzá közel állók hátra is léptek egy pillanatra. Bazári majmok olcsó trükkjei. Még csak meg sem közelíti az igazi mágiát. Döbbent kiáltások törtek fel a tömegben, az asszonyok magukhoz húzták gyermekeiket, a férfiak pedig öklüket a magasba emelték. Helomediest a salonciai lázadásra emlékeztette, amikor a város felkelt Dalaras király ellen, ő pedig végzett az uralkodóval. Tapintható volt az emberekben lappangó feszültség. Az arkhón karját széttárta, és ahogy egyre magasabbra emelte, hangja is fennköltebb lett.

– Aerdin veszélyben van! A bitorló királyok hamis vágyaikat kergetik, a világ pedig árnyékba borul. De ne féljetek, a Hit megóv titeket!

Helomedies hátán felállt a szőr. Az arkhón Yaenara ősi jóslatáról beszélt, a megváltóról, aki egyesíti Aerdint és kiűzi az árnyékot a világból. A nép és a király között feszülő vita elmérgesedett, mióta a háború ismét megújult, az emberek pedig menekülnek a vérontás elől. Számukra egy békét teremtő személy bizalmat és megnyugvást jelentett.
A mágus keresztül tolakodott az embereken, nem törődve a pikáns megjegyzéseikkel. Egy bátor legény Helomedies elé állt, de a mágus csak éppen annyira mutatta meg a meztelen acélt a kezében, amennyire szükséges volt, és a férfi merészsége egy pillanat alatt elszállt. Helomedies sietősen tovább sétált, és maga mögött hagyta a hívőket. Még egy jó darabig hallotta a morajló tömeget, és az arkhón halványuló hangját.

Tienne körbe ölelte a városnak nevet adó tavat, minden talpalatnyi földet beépítettek az itt élők a víz körül. A tó közepén egy apró szigeten állt a Tienne Akadémia, már több mint nyolcszáz éve adott otthont a kor tudósainak és mágusainak. A tó déli partján egy alacsony fal és a Gyűrű Kapu választotta el egymástól a városlakókat. A kapu nyugati oldalán egy pompás, fényes kerület terült el, amit az aerdiniek és az őket megelőző nahla törzsek emeltek ilyen gyönyörűvé a kereskedőutak mentén, macskaköves útjaikat gránitoszlopok övezték. Az utcákat pontosan olyan szélesen alakították ki, hogy hat ökrös szekér elférjen egymás mellett kényelmesen. A város ősibb, gazdagabb fele a Gyűrűváros nyugati felén terült el, a zsoldosok, barbárok és más oda nem illő kívülállók nem tehették be a lábukat. A város keleti fele zsúfolt volt. Egy fiú Helomedies zsebe felé nyúlt, de a mágus könyökével oldalba szúrta a zsebtolvajt, ami elég volt ahhoz, hogy véget vessen a kölyök törekvésének. Épületek az utca mindkét oldalán emelkedek, üzletek, kocsmák, fogadók, bordély- és lakóházak feszültek egymáshoz szorosan. A Gyűrűváros keleti oldalán a jólét és a gazdagság jelei megfakultak, a színes házakat egyszerű faviskók váltották fel, lakóik nem viseltek bársonyt és selymet, hanem egyszerű vászonba bújtak. Helomedies hálás volt a szállásért, amit az Akadémia biztosított számára a szigeten, hiszen idegenként a gazdagok nem látták szívesen, de ezekben a fogadókban sem töltött volna el egyetlen éjszakát, az ember nem tudhatta, mikor vágják el a torkát álmában néhány aranyért, és egy jó csizmáért. A mágus hallomásból tudta, hogy korábban rengeteg ház elhagyatott volt, de a háború elől menekülők elfoglalták, és kisajátították őket. A korábban üres tereken a Hit által felállított sátrak között gyógyítók és orvosok sürögtek egyik betegtől a másikhoz. Helomedies gyomra összerándult a bűntudattól, de azonnal el is hessegette a gondolatait. Ha nem végzek Dalarasszal, csak késleltetem az elkerülhetetlent, vagy nem újult volna ki a háború? Már késő volt ezen rágódni, Helomediesnek a feladatra kellett koncentrálnia. Jóvá tehetem a hibáimat.
A Keserű Béka északi oldala megsüllyedt, ferdén állt, mint iszákos vendégei, Tienne és a régió mocskos ügyletei itt összpontosultak. Mindenki hallott már arról, hogy a Keserű Békában szajhák, zsoldosok, gyilkosok és útonállók gyülekeztek, de Tharan király mégsem tett semmit, mert a fogadó egyik tanácsosának a kezében volt. Senki sem énekelt a színpadon, és mézes kacsa sem sült a kemencében, csak a részegek hamis hangja szólt a sarokban, valamint alkohol és szárított sárkányfarok szaga keveredett a levegőben. Egy bátor zsoldos a mágus elé lépett, lehelete bűzlött, haja mocskos volt és csomókban állt, érthetetlen dolgokat zagyvált egy elveszített lányról. A mágus határozottan félre tolta a szomorú szerelmest, aki még egy szót utána kiáltott, majd visszaült a társaihoz. A pultnál a csapos kövér ujjai között egy rongyot szorongatott, amivel egy poharat törölgetett, keze mocskos volt. Helomedies, a királyi mágus egy kortyot sem lett volna hajlandó inni ezen a helyen, de Helomediesnek, a kegyvesztettnek nem volt választása.

– Egy pohárka sört – mondta, és a ragyás képű csapos töltött a sűrű, szinte már fekete folyadékból.

Helomedies kifizette az italt, és végignézett a vendégeken. Nem messze tőle balra öreg halászok beszéltek a hajnali fogásról, a sarokban épp a sárkányfarok szárított gyökerét szippantották fel. Néhány asztallal odébb zsoldosok kártyáztak, vezetőjük ölében a Keserű Béka egyik állandó szajhája ült, Vikka, aki Helomediest sem hagyta cserben, amikor szüksége volt rá, persze némi koronáért cserébe.

– Az emeleten várja. – A csapos hangja ugyanolyan kellemes volt, mint arcának látványa. – Lépcsőtől jobbra a harmadik ajtó.

Helomedies megköszönte az asszony segtségét. Sörét egyszerre lehúzta, majd felállt a székből, és a csikorgó, ropogó lépcsőkön felmászott az emeletre.
A tűz már csak parázslott a kandallóban, de a helyiség még mindig kellemes meleg volt. A szobában félhomály és tömény sárkányfarok szag uralkodott, köpenyének az ujját orra elé dugta, amíg hozzá nem szokott a bűzhöz. Az ablak mellett egy fiatal, szálkás férfi ült, a bordó függönyök kevés fényt engedtek be, de Kohl testének halovány ívei kirajzolódtak a derengő holdfényben. Kohl mélyet szippantott, megint túl sokat fogyasztott a kábítószerből.

– Készen állsz? – kérdezte Helomedies, mikor Kohl elméje egy pillanatra kitisztult.
– Nem, de csináljuk. – Kohl zavart és sápadt volt, segítség nélkül a ruháiból sem tudott kibújni.

Lefeküdt az ágyra, teste teljesen csupasz volt és kórosan sovány, minden porcikája remegett a félelemtől, bőre a csontjához tapadt.

– Fájni fog most is? – kérdezte kétségbeesetten a fiú, hangja remegett.
– Rosszabb lesz. – Helomedies nem akart hazudni.

Köpenye rejtett zsebéből előhúzott hét üvegcsét és hét rézből készített lapos tűt. Kinyitotta az üvegeket egyesével, közülük négyben különböző virágok kivonata volt, háromban pedig fémpor és egyéb kristályos anyagok. A tűket egyesével elhelyezte az üvegek mellett, majd az ecetes vízzel teli edényben megmosta a kezét, amit Kohl előre kikészített az asztalra. Miután szárazra törölte a kezét, széket húzott az ágy mellé, és leült, ruhája ujját feltűrte, és jobbját lágyan végigsimította Kohl bokájától a fenekén át lapockájáig, keze nyomán rúnavonalak fehér fényben gyúltak ki. Helomedies kezébe vette az első lapos réztűt, hegyét az első fiolába mártotta, és Kohl testéhez érintette. A kölyök elfojtott egy sikolyt a párnák között, miközben a vibráló vonalakat a mágus tovább rajzolta a lapockák között a gerinc mentén. Helomedies kénytelen volt megállapítani, Kohl fájdalom küszöbje nagyon alacsony. Ahogy a háta közepén végighúzta a tetoválást, és a hét réztűvel felvitte bőrére a különböző rétegeket. Kohl minden porcikája remegett, fészkelődött, elhúzódott, lábujjai pedig táncot jártak, és ez csak megnehezítette Helomedies munkáját. Kohl kötötte össze Helomediest a Tienne Akadémia tagjaival, akik a Nagy Árnyékhoz köthető kámeát kívántak elpusztítani, neki pedig pont arra a faragványra volt szüksége. Az Akadémia tagjai Hern vezetésével találtak egy több mint hatszáz éves szentélyt, ahol a Nagy Árnyéknak mutattak be véráldozatot, és istenként tisztelték a démont. Garamm mester könyve szerint a kámeákba a gonosz legerősebb kegyeltjeit zárták, akiket máshogy nem tudtak elpusztítani, és egészen addig a faragványokban maradnak, míg rá nem lelnek a megoldásra. Helomedies mérget vett volna rá, hogy Dume hagyta hátra a nyomokat és a kámeát az Akadémia számára.

– Szorítsd össze a fogaidat, ez fájdalmasabb lesz. – De Helomedies meg sem várta Kohlt, a tűt lassan és pontosan végighúzta a férfi nyakán, aki homlokát a párnába szorította, és egy állatias üvöltést engedett ki a torkából.

A rúnavonal sokkal gyötrelmesebb volt, mint az egyszerű utcai tetoválások, amivel főképp Aerdin keleti szomszédjai, a tosaraiak díszítették testüket a legkülönfélébb módokon. A mágikus tetoválások nem csak az ember bőrébe, hanem lelkébe is beleégtek. Kohl egy egész egyszerű rúnát kért a testére, amitől soha egyetlen penge sem érhet a bőréhez.

– Ennek semmi akadálya. – De Helomedies fizetsége mérgezett volt, ugyanis nem csak a pengéket, de minden fémtartalmú anyagot is taszított Kohl testétől.

A mágus hat éjszakát töltött el Kohllal, hogy elkészítse a rúnatetoválást, tovább tartott, mint tervezte. Amikor az utolsó réteget is felvezette Kohl homlokáig, Helomedies felsóhajtott. A férfi még percekig remegett és nyöszörgött, a Hold fénye lágyan megcsillant verejtéktől gyöngyöző testén. Helomedies elégedetten dőlt hátra az öreg székben, és bal kezében az utolsó réztűt táncoltatta. Alaposan végigmérte remekművét, csodálattal figyelte, ahogy lágyan vibráltak még a rúnák. Kohl lábujjaiból vékony vonalak összefonódtak a bokáján, majd a lábszárán végigtekergőzött, csípőjén át végighúzódott a gerincéig, ahol hurkot húzott a mágus egészen a homlokáig. A rúna elkészítése leszívta minden energiáját, de a látvány mindent kárpótolt, izgatottsággal töltötte el Helomediest. Kohl zihálása lassú szuszogássá vált, és elaludt. Néhány perccel később Helomedies összeszedte magát, és még egyszer végigmérte Kohl törékeny testét, a tetoválás mentén halovány véraláfutás és apró vérpöttyök fedték a testét. Ezért nem szabad hozzá nem értőknek mágiával üzletelni. Még hetekig szenvedni fog, elviselhetetlen lesz a fájdalom. Helomedies a szárított sárkányfarokra pillantott. Talán ez majd segít. Összeszedte a réztűt és az üres fioláit, köpenye rejtett zsebének mélyére dugta, és hátra hagyta Kohlt a bűzös szobában.

Kongtak a harangok, amelyek most mintha hangosabbak és hívogatóbbak lettek volna, mint korábban. Mindenki a Tükör térre igyekezett, hallani akarták a király beszédét a napfogyatkozás előtt. Helomedies csatlakozott az emberáradathoz, jobb kezében a kámeát szorongatta, úgy érezte, égeti a faragvány a tenyerét, de csak a lelkiismerete furdalta. Sokkal nehezebb volt feláldozni a két mágust, mint végezni Dalaras királlyal, vagy Rhodával és a vendégeivel. A kámea beszélt hozzá, és ez megőrjítette. Acsargott, könyörgött és sírt, mint egy csecsemő, csak engedje ki Helomedies a fogságból. Hatalmat és vagyont ígért, de a mágus kételkedett benne, hogy bármelyiket is megadhatná a faragványban bujkáló hang. Most is beszélt hozzá, táplálta Helomedies gőgjét és önimádatát, szinte már a saját gondolatait sem hallotta. Elméje rejtett zugában tudta, amit tesz helytelen, de a lábait már nem ő irányította, a lény vezette őt előre. A varázsló összeszorította az öklét, benne a kámeával. Hogy enyhítse a fájdalmat, körmét a bőrébe vájta, de a fájdalom csak erősebb lett. Szájába harapott, hogy elfojtson egy kellemetlen nyögést, és csatlakozott a sodródó tömeghez, hallgatta a beszélgetésüket.

– …a király fejet hajt a Sarakh fiú előtt. A napfogyatkozás egy rossz ómen Tienne-re nézve.
– Legfőbb ideje! – Köpött egy férfi.
– Dehogy, a próféta eljövetelét jelzi, és Aerdin ismét egyesül – vágta közbe egy harmadik.

Mire elérték a Tükör teret, nagyobb tömeg alakult ki, mint pár nappal korábban az arkhón beszédjénél. Az emberek egymáshoz préselődtek, Helomedies hagyta magát úszni az áradattal. A kámeában élő lény elégedettnek tűnt, mert halk, örömteli kuncogás tört fel belőle, ami zavarta a varázslót. A fehér márványtér zsúfolásig tömve volt, izgatottan kiáltoztak egymással a Gyűrűváros lakói, mindenki próbált közelebb kerülni a palotához, hogy hallhassák a király szavait, de a lovagok útjukat állták. Helomedies már semmit sem hallott környezetéből, amikor Tharan Melinor király kilépett a palota erkélyére, mindössze a lény mérgező szavai jutottak el a füléig. A sűrű tömeg közepén állt, és körbe nézett, amennyire képes volt rá. A katonák kellő távolságra voltak, hogy ne érjék el könnyedén, amikor elkezdi a rituálét, megnyugtatással töltötte el. Felnézett a palota teraszára, ahol a király állt fehér köpenyében, és egyáltalán nem hasonlított Dardenosra vagy apjára. A bársonyba csomagolt malac jelentéktelen volt, alacsony és ritkás hajú, tekintete unalmat sugárzott, akit jobban lekötött, hogy szolgálóinak parancsolgasson, minthogy megnyugtassa a népét ezekben a vészterhes időkben. Vajon mi lesz a királlyal, ha valóban eljön a próféta?
Helomedies bal kezébe rejtette a kámeát, és csuklyáját az arcába húzta. Hüvelykujját a vékony bőrbe vájta, vér gyöngyözött a tenyerén, amit mutatóujjával hosszan végigkent a csuklóján, és homlokától az orra hegyéig. Új élet nem születhet anélkül, hogy elsorvadt volna a régi. Helomedies és a lény együtt ismételték az égdárdai szerzetesek ősi szavait, miközben a mágus maga elé tartotta a kámeát, és energianyalábok törtek fel belőle, hogy piócaként mindenkiben megkapaszkodjanak, akit csak elértek. A kámea nem válogatott senki között, megragadott, akit csak ért, és minden életerőt kiszívott az emberekből, Az elfeketedett, kiszáradt testek üres héjként zuhantak a földre, és porrá lettek.
– Hor’khalar! – üvöltötte a varázsló, de sokkal inkább hallotta a démon hangját, mint a sajátját, és a kezében lévő kámea tágulni kezdett.
A faragvány forrt, alakja vizenyőssé vált, és egyre csak nőtt Helomedies kezében. Égette a varázsló ujjait a tárgy, el akarta dobni, de a benne élő lény erősebben szorította a mágust, testébe és lelkébe vágta tűhegyes fogait, és nem engedte el. Helomedies megrémült, erei megduzzadtak és elfeketedettek, egyre erőseben lüktettek. Érzékszervei felerősödtek, és még inkább összhangba került az őt körül ölelő mágiával. Már nem kellett lökést küldeni a talajba, hogy érezze a haldoklók tomba szívverését, sikító és könnyező hangszálaik éles rezdülését, a könnyek sós ízét, és a menekülő léptek dobogását. Egy pillanatra mindenkivel eggyé vált, majd a zajok elhalkultak, ahogy a kámea súlyossá vált. A faragvány már nem csak egy letűnt kor maradványa volt, hanem egy szörnyeteg, ami nem állt meg a növekedésben, amíg a nyalábok áldozataikba kapaszkodtak, egészen addig míg az energia visszahúzódott, alakot öltött csápok formájában. Helomediest megrészegítette ez a hatalom, eltompultak az érzékei, szinte lebegett. Az acélcsizmák csattogása törte meg éber álmát.

– Elkapni! – ordította a kapitány.

A lény világtalan volt, de ég felé meredő csápjai vadul táncoltak, pofájából sűrű nyál csöpögött, torkából mély morgás tört fel. A szörny vaskos mellső lábaira támaszkodott, és elrugaszkodott az Acél utca felé. Az őrség nem törődött Helomediesszel, a szörny nyomába eredtek, hogy megfékezzék, mielőtt még több kárt okozna. A mágus kihasználta a lehetőséget, elmenekült a térről, de nem jutott sokáig, a királyi testőrség lovagjai a nyomába eredtek. Fél szemmel még látta, hogy egy szőrös, köpcös fickó a nyomába akar eredni, de a társa, aki kardot viselt az oldalán, megállította, és a démon után húzta. Helomedies lehúzódott egy szűk utcába, ahol ledobta magáról köpenyét, nem akarta, hogy öltözékéről megismerjék. A falak mentén holttestek hevertek, bélsár és halál szaga járta át a levegőt. Gondolatai ide-oda cikáztak, Dume még az igazság felét sem árulta el neki, ő pedig az egész Gyűrűvárost vérfürdővé változtatta.

– Megállni! – ismét a lovagok törték meg kavargó elméjét.

Tetőtől talpig kék és fehér páncélban előtte álltak az Ezüst-trón védelmezői, életüket a Melinor-ház, előtte pedig a Tienne-ház védelmére tették fel, és csupasz acéljukkal Helomedies farkasszemet nézett. Az egyik lovag felhúzta számszeríját, és Helomedies két szeme közé célzott. A varázsló érezte, ahogy a húr megfeszült, és lágyan megremegett, a fegyver tölgyfa teste pedig lágy reccsenéssel megadta magát. A vékony acélhegy szembe nézett vele. Érezte a lovagok minden rezgését, félelmüket és szapora lélegzetüket, kényelmetlen fészkelődésüket. A számszeríjász meghúzta a ravaszt, a húr megpendült, a vessző pedig Helomedies vállába fúródott.

– Mocsok! – sziszegte a földvarázsló, és ő maga is meglepődött, hogy milyen könnyedén vette át az irányítást Deidar kapitány fölött, mintha csak jó öreg csizmájába bújt volna bele, tökéletesen a lábára simult.

Deidar kapitány túl volt már a születésének hatvanadik évfordulóján, Tharan Melinor apját és nagyapját is hűen szolgálta a király személyes testőrségében. A tűz mellett Deidar kapitány hőstetteiről szóltak a mesék, ahogy részegen megmentette Luvilla királynőt, Tharan király édesanyját az árulók fogságából. Dalok szóltak hősiességéről és hűségéről, egész Aerdinben példakép volt az apródok számára. Egészen addig, míg le nem mészárolta a felesküdött testvéreit. A napfogyatkozáskor Deidar, a Nagy, gúnynevén Deidar, a Mészáros vonult be a történelembe. Az acél az íjász torkába fúródott, felszisszenő vérpermet elvakította a lovagokat egy pillanatra, de Deidar parancsnoknak nem volt szüksége saját látására, Helomedies könnyű rongybabaként rángatta az öreg testőrt. Deidar hezitálás nélkül vitte véghez Helomedies gondolatait, az öreg lovag korát meghazudtolóan kecses tánccal könnyedén elkerülte társai kósza csapásait, és egy pillanat alatt levágta őket, mint a veszett kutyákat. Deidar parancsnok szemei Helomediesét tükrözték, könyörületnek a jelét sem mutatta. A mágus hagyta, hogy a lovag végignézze, ahogy felesküdött testvérei vérükben fetrengenek, minden porcikájukkal az élet után kívánkoztak, de hiába való volt. A mészárlás végeztével Helomedies kibújt a lovag bőréből, és hátra hagyta az üres porhüvelyt. A mágus széthúzta szakadt ruhaujját, megvizsgálta a sebesülését. A nyílvessző keresztül fúródott a karján, de meglepetésként érte, egyáltalán nem vérzett a seb. Erősen összeszorította a fogait, és egy határozott mozdulattal letörte a nyílvessző végét, és fájdalmat sem érzett, még csak vér sem buggyant ki a sebből. Kihúzta a hegyét is a karjából, és félrehajította, a fa halkan koppant a macskakövön. Megtapogatta a sebesülését, és hirtelen görcsbe rándult az egész karja, amikor megtapogatta a vénáját, ami teljesen elsötétedett. Letépte karjáról a vásznat, és elsápadt a látványtól. Az ereken keresztül sűrű fekete massza szivárgott a tenyerétől a torka irányába.

– Nem! – gyötrelmes üvöltés tört fel a varázslóból.

Mit tettél velem, rohadék? Meg kell találnom a kámeát! Meg kell találnom Dume-ot!
Helomedies végigbucskázott a szűk utcán keresztül, gyomra émelygett és szédült, igyekezett megkapaszkodni egy hordóban, de ujjai lecsúsztak a nedves fáról, és hangos puffanással a sárba zuhant. Száját és orrát azonnal betöltötte a mocsok, öklendezett, és kiköpte a földet a szájából. Mikor összeszedte magát, a mágián keresztül lelki szemeivel maga előtt látta a darázsfészekként felbolydult várost. Az Acél utcát a Városi Őrség szekerekkel eltorlaszolta, és akit csak lehetett biztonságos helyre vezettek. A rémült lakosok az épületekben nyomorogtak, aki viszont kívül rekedt, a démon áldozata lett. Az utcákat vér borította, Helomedies érezte ahogy a vércseppek ütemesen doboltak az úton. Megtalálta a démont is a közeli Kereskedők éren, csápjaival egy gyermekbe kapaszkodott, és Helomedies érezte, hogy a lány sejtjei elsorvadtak, a bestia pedig erősebb lett. A mágus kacsázva a szörny irányába eredt. A kereskedők terén a harc már javában folyt, nem érhette el a démont. Hiába beszélt hozzá gondolatban, a lény még csak nem is reagált. Vér és acél kesernyés szaga terjengett a levegőben. Néhány harcos megzavarta a Rovahkiint a lakomában. Rovahkiin? Rovahkiin. Igen, így hívják. Egyre több gondolat fúrta be magát Helmodies fejébe, amit nem tudhatott sajátjának, de már a szörny nevét is ismerte. Düh, magány és félelem érzései kavarogtak benne, Rovahkiin emlékei sorban beleszálltak az ő fejébe is. Minden homályos volt, mintha sűrű ködön keresztül érzékelte volna a lény emlékeit. Árnyak cikáztak körülötte, forróságot, majd hideget érzett, torkában nyers hús, roppanó csont és ínak ízét érezte, harangok kongtak és tomboló tűz üvöltött körülötte, majd hirtelen minden elcsöndesedett. Látta maga előtt a harcoló Rovahkiint és a lovagokat, de keveset fogott fel a harcból. Egy hatalmas gyümölcsösláda mögött rejtőzött el, és óvatosan kibújt oldalt. Nem messze tőle a hordók között egy alacsony, szőrös férfi állt, próbált minél távolabb maradni a csatától. Hern. Helomedies távolról egy nevet hallott.

Amikor tudata ismét kitisztult, Rovahkiin a földön elterült lovaggal szembe nézett, torkán szélesre tátotta, kék parázs tört fel belőle, és a mágus hangosan nevetett, amikor a harcos a lángok martalékává lett. Azonban jókedve hamar kínos hörgésbe fordult, amikor a kék lángvirágok vörösbe csavarodtak. A szörny kíváncsian oldalra billentette a fejét, mélyet szippantott a levegőből, és csápjai is vadul táncoltak. A tűz lassan elhalt, a lovag pedig ott térdelt, karját maga elé tartotta, mint egy csecsemő. Gúnyáját és arcát vastag koromréteg fedte, előtte pedig egy rongyos alak állt, jobb kezében egy rövid karddal, bal tenyerét pedig Rovahkiin felé fordította. Lila írisze elszántságot és kevéske kételyt tükrözött. A tűzvarázsló hátat fordított a szörnynek, és szabad kezét a századosnak nyújtotta.

– Minden rendben? – Biztatóan a lovagra mosolygott.
– Köszönöm. – A férfi alig bírt megszólalni, de elfogadta a varázsló segítségét. – Ki maga?
– Prométheusz. Te pedig Ambar Tekrin, ha jól sejtem.

A lovag arcára meglepetés ült ki, és Helomedies sem értette, honnan tudja a nevét. Talán az Akadémián dolgozik? Sosem láttam.

– A szőrös barátja eléggé kétségbeesetten kiáltotta a nevét az előbb. – Prométheusz Hernre mutatott, aki a fiatal lovag mellett állt, kezében egy husánggal.
A lovag elnevette magát: – A könyvek jobban állnak. – vetette oda a történésznek, aki válaszul morgott néhány kellemetlen szót Ambarnak.

A démon morgott és fújtatott Prométheusz felé, csápjai vadul táncoltak, és lassan megkerülte a lovagokat, tekintetét végig a tűzvarázslóra szegezte. Helomedies úgy látta, mintha a férfit lágy aura venné körül, de a körülötte állók erről nem vettek tudomást. Helomedies szíve kalapált. Róla beszélt Dume? Yaenara legendája mégis igaz lenne? A földmágusnak eszébe jutott a sűrű folyadék, ami a testébe került a kámeából, halk szidta Dume-ot a hazugságaiért. Megölöm, ha legközelebb meglátom! A démon nem várt tovább, amikor a Hold kiharapta a Nap felét, izmos mellső lábaival elrugaszkodott a varázsló felé, torkából türkiz szikrák pattantak ki, majd egy hatalmas lángcsóvát köpött Prométheusz felé. A mágust váratlanul érte a támadás, az utolsó pillanatban a százados rántotta félre.

– Köszönöm, de húzódjanak hátra. – Tekintete határozottságot sugalt, de Helomedies érezte a kételyt és a félelmet a varázsló hangjában.

A teljes napfogyatkozás vészesen közeledett, már csak vékony sarlóként világított a Nap, a tér árnyékba borult. Prométheusz előre lépett, és könyökét a füle mellé húzta, a kard fullánkként tört előre arca mellett, szabad kezét pedig maga előtt tartotta, tartása kecses volt, akár egy párducé.

– Íjászok, feszíts! – Tekrin százados nem bírt tétlenül ülni, és a túlélő íjászokat harcba hívta. – Álljatok készen! Többiek, fegyverbe!

A lovagok sorfalat alkottak Prométheusz mögött, készen álltak, hogy a varázsló segítségére siessenek.

– Mondtam, maradjanak ki ebből! – Prométheusz egy pillanatra sem vette le a szemét a lényről, végig Rovahkiinra figyelt.

A szörnyeteg öblös morgása betöltötte a teret, Helomedies látta, a tűz mágus a démon minden apró rezdülését érzékelte.
Egyszerre léptek. Karmok és acél szikrát hányva csaptak össze, és Prométheusz félretáncolt az erős mancs elől, ami vélhetőleg azonnal ketté szakította volna a torkát. A varázsló nem veszített a lendületéből egy pillanatra sem, megpördült, és a bal kezét maga előtt tartva a szörnyre rontott. Rovahkiin egyenesen a mágusra nézett, és pofájából kék lángok törtek fel, teljesen ellepték a mágus testét. Helomedies arcára döbbenet ült ki, amikor a tűz ismét vörösbe fordult, s a lángok között sértetlenül ott állt Prométheusz. Helomedies reszketett, és félelem gócát érezte a torkában, de nem a sajátját, hanem Rovahkiinét. A földvarázsló végigsimította kezét a tarkóján, verejtékezett, és az erek is megduzzadtak a sötét anyagtól, ami a vérébe került. Segíts, Rovahkiin kétségbeesett suttogását hallotta messziről. Prométheusz áttört a lángokon, és átsiklott Rovahkiin karja alatt, pengéjét végighúzta a démon mellkasán, és sötétlila vér tört fel a testéből. Helomedies úgy érezte, mintha ketté vágták volna a szegycsontját, kezét testére szorította, és elfojtott egy fájdalmas üvöltést. Mi a franc? Mit tettél velem, Dume? Rovahkiin támolygott, Prométheusz újra és újra lesújtott rá a kardjával, és vörös lángjaival elborította a szörnyeteget. Rovahkiin menekülni kényszerült, mellső lábaira támaszkodott, és elrugaszkodott a közeli házak felé, azonban súlya alatt megroskadt egy terasz, mancsaival igyekezett megkapaszkodni, de a korlát nem bírta el a testét. A tűzvarázsló Rovahiin után eredt, tenyerében már vörös szikrák pattogtak, amit csóvává formált, és a lényre hajított. Rovahkiin üvöltött, Helomedies pedig szájára harapott, hogy elnyomja a saját hangját. A bestia igyekezett feljebb mászni, de Helomedies érezte, hogy nem bírja már sokáig. Ugorj rá, gondolta Helomedies, és Rovahkiin hallgatott rá. Elrugaszkodott a faltól, ami váratlanul érte a tűzmágust, és a földre teperte, kardja súrlódva csúszott a macskakövön. Rovahkiin merészsége visszatért, Helomedies ismét érezte a győzelem ízét.
Amikor az utolsó napsugarak is kihunytak, és a Gyűrűváros sötétségbe borult, Rovahkiin torkát azúrkék lángok hagyták el, a város szíve máglyaként világított. A lángok elnyelték Rovahkiinhoz közel álló lovagokat, a forróság lágyan és hirtelen Helomedies arcát is megcsókolta, de pillanatokon belül elviselhetetlen hőség öntötte el az utcákat. A lovagok, akik nem bírtak elmenekülni időben, jajveszékelve és üvöltve a földre vetették magukat, Helomedies érezte, ahogy bőrüket marja a forró acél, és szabadulni próbálnak béklyóikból. A tűz kavargott és mindent elnyelt, amit csak a forró nyelvek elértek, az épületek recsegtek és ropogtak, de a kőházak rendületlenül tartották magukat. Helomedies látni vélte, hogy Prométheusz mocskos gúnyája lángra kap, úgy látszott, mintha a tűzvarázsló türkiz selymet viselt volna. Égett hús szagát érezte, ami semmiben sem különbözött Rhoda mézes kacsájától. A máglya tombolt, elnyomta a lovagok sikolyait, és ahogy a füst egyre sűrűbb lett, Ambar és Hern is köhögve hátráltak a tűz elől. Helomedies reccsenést hallott, az összeomló kő hangját hallotta, a Kereskedők háza összeesett, és a lángok a Tükör tér felé tartottak. Égő fadarabok csúsztak le a romok között, izzó zsarátnokok és hamu emelkedett a magasba. Amikor a lángok szelídebbé váltak, és az új Nap első sugarai végignyaldosták Helomedies arcát, a túlélők között ott állt Prométheusz sértetlenül. Testét korom fedte, haja elégett, ruhája hamuvá lett, lábánál pedig Rovahkiin feküdt félholtan.

– Nem! – Helomedies torkára szorította a kezét, és sikoltott. A sötét anyag egyre gyorsabban haladt a vérében, érezte, ahogy millió kéz a koponyáját kaparja, és elvesztette az esélyt, hogy megállítsa Dume mérgét.
– Ott van! – Hern hurkás ujjával a varázslóra bökött, Helomedies azonnal futásnak eredt.

Zihált, lábai nem akartak engedelmeskedni, átesett egy ládán. Hátra pillantott, és Tekrin százados már a nyomában is volt, kivont kardjával a kezében. A varázsló torka kiszáradt, feje sajgott, szíve a torkában hevesen kalapált, szemeit súlyosnak érezte. Félre gurult a százados csapása elől, szilánkok és fűrészpor tört fel a kard suhintásától. Talpra szökkent, s futásnak eredt. A Gyűrűváros nyugati felét a Városi Őrség már rég kiürítette, Tekrin századoson és Helomedies-en kívül senki sem volt az utcán, még lehetősége sem volt elrejtőzni.

– Állj meg! – kiáltotta a parancsnok, szorosan Helomedies nyomában járt.

A varázsló mellkasa szorított, szaporán vette a levegőt, és egyre csak gyengült, torkában is érezte Dume átkát. Lépteivel energiát nyert a talajból, hogy enyhítse a fájdalmat, és erőt merített a menekülséhez. Végigszaladt az Acél utcán, a Zafír út felé tartott, ami Tienne északi és déli oldalát kötötte össze. Amint a kereszteződshez ért, körbe pillantott, de nem várhatott sokáig, döntenie kellett, merre menekül. Észak felé üres volt az utca, a város falain túl a Kék-hegység húzódott az északi Bodrogig és Rodrogig, ahova már nem ért el Tienne és az Akadémia keze. Délen pedig Égdárda tűhegyei törtek az ég felé, otthont és biztonságot nyújtva a Nagy Szellem híveinek.

Ha északra fordulsz, lapozz az 5. oldalra!

Ha délre fordulsz, lapozz a 6. oldalra!