Elutasítottad az ajánlatot

– Már nem érdekel ez az egész – Helomedies kortyolt a söréből. – Hagyj magamra.
– Akár érdekel, akár nem, ragaszkodom, hogy csatlakozz hozzánk.
– Merész. – Helomedies lassan elveszítette a türelmét Dume-mal szemben. – Vagy csak ostoba, aki nem tudja, melyikünk is erősebb. Túl sokat beszélsz.
– Megtiszteltető, nem sok királyi varázsló emelne kezet egy magamfajta vándorra. A legtöbben hívnák az őrséget. – Dume lehunyta a szemét, de ajka sarkában egy apró, gúnyos mosoly bújkált. – Ám legyen. Ha legyőzlek, csatlakozol az Umbrához. – Dume szeme még mindig csukva volt. – Kövess.

Helomedies az asztalra csapott, és karján keresztül egy lökéshullámot indított, ami apró darabokra tépte a bútort, fűrészpor és szálkák szálltak a levegőben. A mágus és a vendégek egyszerre rontottak Dume-ra.
Percekkel később a fogadó lángokban állt, vörös koronáját a közeli falvakból is látni lehetett. A romok közepén térdelt Helomedies, szaporán vette a levegőt, teste sikoltott a fájdalomtól, minden porcikája remegett. Igyekezett talpra állni, de visszarogyott a földre, térdébe ménkűként hatolt a fájdalom. Az eső tovább állt, a csillagos égbolt pedig kitisztult, apró szemekként szemekként őrizték Nahlát.

– Vesztettél, Helomedies. – Dume sértetlenül ült egy farönkön, lábait hetykén keresztbe vetette.
– Az erőd… – Helomedies hörgött. – Mi ez?
– Egy isten küldött, aki megmenti ezt a világot. Most pedig kelj fel, és kövess.

Dume leporolta zekéjét, köpenyét hátára terítette, és elindult a nyugatra vezető úton a Gyűrűváros felé. Helomedies a harcosra nézett, hosszú és sötét árnyékot vetett, a mágus borsódzott a rémülettől, aprónak és törékenynek érezte magát. A földvarázsló ujjait beletúrta a talajba, hamu és sár piszkította be körmeit, és energiát szívott fel a talajból. A tűz felperzselte a talajt, és mélyre kellett nyúlnia ereje segítségével, hogy életet találjon, ami feltölti őt. Sebei sziszegve beforrtak, csontjai tompa roppanással a helyükre kerültek, duzzanatok pedig visszahúzódtak a szeme alatt. Lassan felállt, kissé még bizonytalan volt, és Dume nyomába eredt. A lángnyelvek idővel megcsókolták a közeli fákat, de a nedvesség megvédte az erdőt, reggel csak sűrű füst, korom és csonkított holttestek maradtak a tűz nyomán.

– Mire ébredtél rá? – Dume törte meg elsőként a hosszú csendet.
– Felkeltetted a kíváncsiságomat. De semmi több. – Helomedies Dume arcvonásait fürkészte, pimasz mosolya elhalványult, és elszántan nézte a felkelő Nap első sugarait.
– A fajtádat mindig is kihívások elé állították. – Dume ezüstös szemén megcsillantak a napsugarak.
– A fajtámat? – Helomedies hirtelen Dume felé fordult, furcsán hangzott a harcos szájából, hiszen Dume is aerdininek tűnt, de a férfi nem válaszolt Helomediesnek.
– A háború a fejlődésének záloga, a harctéren válik a gyermek felnőtté. – Dume kezét maga elé emelte, és ökölbe szorította. – Minden csata erősebbé tesz benneteket. Akik elesnek, azokról elfeledkezünk, kik felemelkednek, nevükre örökké emlékezni fognak. Háború közeleg, ami az ismert világot a feje tetejére állítja, senki sincs biztonságban. – Dume a mágusra nézett. – Te hova kívánsz tartozni, Helomedies?
– Hozzátok. – Akaratlanul csúsztak ki Helomediesből szavak, megbabonázta a férfi jelenléte.

Dume elégedetten bólogatott.

– Gyere, ideje valóra váltanunk Yaenara legendáját. Prométheusz már úton van Tienne-be, és nem csak mi keressük őt.
– Prométheusz? – Helomedies még sosem hallott hasonló nevet.
– Közeleg a farkasok órája, a kard és a vér éjszakája, mikor a csillagok hátat fordítanak és a lepel leszáll, de a világ újjászületik egy új Nap alatt – mormolta Dume.
– Róla szól a jóslat? Mégis ki ő? – Helomediesben cikáztak a gondolatok.
– Csak egy rémült róka, akit sarokba szorították a kutyák, és nyílvesszők kígyóként sziszegnek körülötte.
– Kerüld a rébuszokat mellettem – Helomedies összevonta a szemöldökét. – Egy szót sem értek belőle.
– Hallottál már az Elfeledettekről? – Dume a mágusra nézett.
– A varázslat őrzői, ők tanították az első embert mágiára. – Helomedies kíváncsian elfordította a fejét. – Ugye nem azt mondod, hogy ők képezték ki ezt a varázslót?

Dume lassan bólintott.

– És elhagyta őket. Megelégelte, hogy gyermekként kezelik, ezért elszökött.
– Mégis honnan tudod mindezt? – kérdezte Helomedies, Dume pedig válaszként az égre bökött.
– Ó, persze. Az istened. Milyen istenség ő? – kérdezte Helomedies hitetlenkedve.
– Erről majd máskor. Most trónra kell emelnünk egy királyt – és Dume szája sarkában apró mosollyal tovább ment.

Folytatáshoz lapozz a 4. oldalra!

add_filter( 'hestia_single_post_meta','child_hestia_single_post_meta_function' );