Tekrin százados

Tekrin százados

Ambar Tekrin százados az éjszakát ismét a Tienne Akadémián töltötte a felesége és gyermekei bánatára. A százados az asztalra borulva aludt el, a papírosok már fel is szívták a kiömlött bort, a kristálypohár az asztalon feküdt. Álmában ismét a harcmezőn menetelt régi bajtársaival dárdával a kezében, kardja pedig bal oldalán lógott. Dicsőséges harc volt, büszkeség és szabadság járta át a lelkét, itt érezte magát igazán otthon. Szíve hevesen vert, szája széles mosolyra húzódott, amitől újabb ráncok jelentek meg amúgy is gyűrött arcán, lábaik előtt pedig barátok és ellenségek élettelenül rogytak a földre, miközben Salonica felé meneteltek. A kardok és lándzsák csilingelése között megváltásnak hallatszott Ambar mély üvöltése. A százados utasítására kitörtek az ellenség szorításából, alakzatban haladva megkerülték a salonicaiakat, és hátba támadták őket. Határozottan megragadta kardjának markolatát, az acél és bőr súrlódása megnyugtatással töltötte el a csontzene közepén. Egy pillanattal később mögötte álló társai áttolták az ellenség lándzsáin és pajzsán, megszállottként csapott le pengéjével. Egy salonicai katona, mellvértjén egy festett arany és kék cinegével, keresztül vágta magát a pajzsok és lándzsák erdején, és egyenesen Ambar felé szaladt. A százados pajzsával hárította a csapást, majd neki feszült támadójának, ellökte magától, és vízszintesen suhintott egyet. A salonicai feje tompa puffanással a földre esett. A következő pillanatban Ambar ütést érzett a tarkóján, de a körülötte állók tolongása megakadályozta, hogy összeessen. Mellkasát átjárta a félelem, de egyáltalán nem érzett fájdalmat. Abban a néhány másodpercben, míg élet és halál között táncolt, a vér édeskés ízét érezte a torkában, de Ambart inkább a povarri keserűborra emlékeztette.

– Ideje volt már. – Egy fiatal férfi hangját hallotta, fia volt az.
– Brutar. – dünnyögte Ambar, fél lábbal még a sereget vezette, másikkal az egyensúlyt kereste a széken.

Még mindig részeg volt. Szemét résnyire nyitotta, egy üres kristálypohár terült előtte, még néhány csepp bor a pohár fenekén pihent, a többi pedig eláztatta az asztalon heverő papírokat. Sóhajtott, és felegyenesedett a tölgyfából készült székben, amit még régi barátjától, a szoba előző tulajdonosától örökölt meg. Fia ült vele szemben, szemöldökét összevonva szúrós tekintetét Ambar szemébe döfte.

– Ugye nem vagy megint részeg, apa? – Brutar arcáról olvasni lehetett a dühöt és a sajnálatot.
– Nem, nem vagyok. – Próbálta összeszedni magát Ambar. – És ez a Tienne Akadémia századosi szobája. Ne hívj itt apának, százados vagyok. Hogy megy a kiképzésed?

Ambar próbált józannak tűnni a fia előtt, nem volt szüksége még egy okításra is, elég volt megküzdeni a bűntudattal, hogy Brutar megint csalódott benne. Miközben a fia beszélt, Ambar összeszedte a piszkos iratokat, és félre tette őket, a poharat pedig felállította. Ezeket is el kell küldenem majd az írnokoknak, hogy mentsék meg belőle, amit lehet. Penna és tinta is volt a tölgyfa asztalon, másnak már nem maradt helye. Nem kellett aggódnia, szerencsére újabb papírok hevertek előtte, levelek és kérvények az egyetem oktatóitól és hallgatóitól, volt munkája bőven. Kijárási engedély, varázshasználati engedély, raktárfeltöltési engedély. Lélegzetvételi engedély. Tökéletesen indult a kedd reggel is.

– A kiképzőtiszt tehetségesnek tart, néhány héten belül a frontra akar küldeni a harmadik hadtesthez. Bár én ezt eddig is tudtam, anélkül, hogy bárki megmondaná. Túl könnyű a kiképzés, nincs benne kihívás már.

Ambar ezzel tisztában volt, rendszeres jelentést kért a kiképzőtiszttől fia felől, aki készségesen válaszolt is minden kérdésre. A tiszt lánya az Akadémia hallgatója volt, és tudta, hogy a tanulmányainak sikeressége Tekrin századostól függött. Nehéz volt nőként teljesíteni a Tienne Akadémián, hacsak nem mágus az illető, és ezt Ambar nagyon jól tudta.

– Kétlem, hogy készen állsz. Hiányzik belőled az alázatosság és a fegyelem, ami egy jó harcos ismérve. További kiképzésre van szüksé… – A százados szokásos atyai hangját vette elő fiával szemben.
– Nincs szükségem több kiképzésre, egyedül is lefegyverzek három zöldfülűt! – csattant fel Brutar, szeme szinte szikrákat szórt.
– Mégis mit tanít neked a kiképzőtiszt? – Ambar érezte, hogy az alkohol hatását düh veszi át.
– Ne a kiképzőt hibáztasd, mert nem tudsz rólam semmit. Még soha el sem jöttél a táborba, hogy megnézd, hogyan küzdök! – vetette oda Brutar.

A százados arcizmai megfeszültek, egy pillanatra kitisztult az elméje, és hosszú
másodperceken keresztül a fiára nézett, ahogy Ambar apja is tette vele, ha szemtelen volt. Brutar állta a tekintetet.

– Felejtsük el. – De fia végül megadóan félrenézett.
– Nézd, a legfontosabb, hogy… – Folytatta Ambar, miközben az előtte heverő iratokat rendezte.
– Ami igazán fontos, hogy tudod-e milyen nap van ma? – Brutar kesztyűs kezével az asztalra csapott, a papírtornyok megremegtek, hangjába visszatért a megvetés. – Tudod egyáltalán, hogy miért fontos? Ha elfeledkezel a húgom nagy napjáról, nem állok jót magamért!

Brutar szeme elszántságot tükrözött. Ambar hátrahőkölt székben, önkéntelenül is megszorította a karfát. Fione Tekrin az akadémiai tanulmányait befejezve a mágusok között maradt asztronómusként, hogy egy ezeréves mítoszt tanulmányozzon. Fione hitt abban, hogy a Nagy Szellem bajnoka egy napfogyatkozáskor jön el, és a csillagok állása alapján úgy véli, ez a mai napon fog bekövetkezni. Ambar ostobaságnak és időpazarlásnak tartotta, de falakba ütközött a feleségével szemben. A százados Fione-t férjhez kívánta adni egy gazdag kereskedőhöz, Halisten Tordhoz, a déli Tord-ház urának harmadik vagy negyedik unokatestvéréhez, de a felesége inkább hagyta, hogy Fione az őrültek között maradjon.

– Ma van a napfogyatkozás, amiről a legenda is szól. Fione az egész életét a Hitért áldozza, és a legenda megfejtésére tette fel! Ha nem leszel ott velünk a téren, mikor a Hold eltakarja a Napot, sosem bocsájtok meg neked!

Ambar összeroskadt a székben. Brutar még szólni akart, de kopogtak az ajtón. Egy katona lépett be rajta, mellvértjén a Tienne Akadémia helyőrségének címerét viselte, egy terebélyes száz gyökerű fát ábrázolt.

– Elnézést, százados úr! – a katona kihúzta magát. – Egy üzenetet hoztak az Alkalmazott Archeológia tanszékről.

Tekrin százados két ujjával intett a lovagnak, aki az asztalhoz lépett, és az összehajtott papírt átnyújtotta a századosnak. Ambar még szólni akart a fiához, de Brutar türelmetlenül felpattant a székből, és sietősen távozott a szobából, mögötte a lovaggal. Ambar sóhajtott. Egy újabb csatát veszített, de nem állhatott meg. Az üzenetben az állt, hogy délben találkozzon a tanszékvezetővel a múzeumban. Kiegyenesedett a székben, majd az ablakhoz sétált, és szélesre tárta. A fakeret ropogva adta meg magát, a friss levegő beszabadult a szobába. A százados ablaka alatt az egyetemi botanikus kert terült el, ami többszáz növény- és madárfajnak biztosított otthont. Érezte a virágok illatának kavalkádját és a madarak kellemetlen, kesernyés ürülékét. A kertet fürkészve elmerengett Jovanon, régi barátján és katonatársán, aki korábban ezt a szobát birtokolta, és az Alkalmazott Archeológia tanszék vezetője volt. Amikor tizennégy évvel korábban Jovan leszerelt a hadseregtől, és Ambar megtudta, hogy barátja visszatér az egyetemre, a katona csalódott volt. A százados nem tartotta sokra a falak között élő csodabogarakat, és a lista vége felé kullogtak a földtúrók. Ambar szerint kár visszanézni a múltba, nem tanulhatunk sokat néhány kopott csonttól és lerombolt kőhalomtól, bár javított barátja megítélésén, hogy hadtörténettel foglalkozott, ami hasznosabb diszciplína, mint a búzamező közepén kutatni a múltat. Tessék, már én is így beszélek. Diszciplína. Rám ragad a bogarasok nyelve, zsörtölődött a férfi. Tekrin százados nem szerette a Tienne Akadémiát, és az sem könnyítette meg a mindennapjait, hogy a lánya is itt tanult a csillagokat kutatva. A király a diáklázadások óta börtönnek szánta ezt az épületet az Akadémia tagjainak, és Ambart is magukkal rántották a kuruzslók. Miután a király vérbe fojtotta a lázadást, Ambart visszahívták a frontról, és kinevezték az Akadémiai Őrség élére, hogy megvédelmezze a hallgatókat és az ártatlan oktatókat az ellenzőktől, de Ambar tudta, azért küldték, hogy szemmel tartsa az Akadémia tagjait, nehogy megismétlődjenek a korábbi harcok. Nincs szükségünk még egy belső harcra, miközben háborút vívunk Salonicával északkeleten.

Tekrin százados hátat fordított a botanikus kertnek, és végigmérte második otthonát. A falakat könyvespolcok ölelték körbe, rajtuk történelemről szóló könyvekkel és versekkel. Jovan különösen szerette a verseket, gyakran olvasott fel Ambarnak, a férfi hangja megnyugtatta a háború nehéz napjaiban. Üres poharát megszokott mozdulattal felvette íróasztaláról és az ajtó melletti boros kancsóhoz lépett, hogy töltsön magának egy keveset. Belekortyolt az édes sylli borba, és végignézett a katonás rendben álló polcon. II. Herron, a Fuldokló, Ednar Hoaquim tollából, Civakodó varjak – Tienne, a Gyűrűváros felemelkedése és bukása, Tessarik Parla írása, és még több történet többszáz évvel korábbról Tienne-ről és az Akadémiáról. Sosem értette meg, miért rajongott barátja ennyire a város múltjáért.
Tekrin százados merengéséből újabb ajtókopogás rántotta vissza. Az egyik szolgáló volt. Fejet hajtott, és Ambar kérésére elvitte a bepiszkolt iratokat az írnoknak, valamint újra töltette a boros kancsót. Povarri savanyúbort kért. Nem szerette nyugati ország italát, de a maró bor mindig is kijózanította, és segített a koncentrációban. Mikor visszaért a szolgáló, újra töltötte poharát, belekortyolt a savanyúborba, és érezte, ahogy torkát összehúzza az ital. Megborzongott, máris éberebbnek érezte magát.
Visszaült az asztalhoz, a papírtömböt lustán lapozva megpillantotta a lánya nevét is. Fione az egyetemi teleszkóphoz kért hozzáférést, hogy tovább kutathassa az égboltot egy legenda kapcsán. Baromság. Megváltó, persze. Egyetlen egy engedélyt hiányolt, a dékán építési kérvényét, ami péntek óta nem érkezett meg. A dékán még a laborban történt robbantás napján hívatta a királyi építészt, hogy ne csak a korábbi állapotokat állítsák vissza, hanem bővítsék további termekkel az épületszárnyat. Nem tetszett Ambarnak, hogy egyre többször kerüli őt meg a dékánasszony a királyi kérvényekkel kapcsolatban. Nem bánta, hogy kevesebb feladata volt, amivel szenvednie kellett az őrültek között, de a parancshoz mindenkinek tartania kell magát.
A Tienne Akadémia gránit falai visszaverték Ambar lépteinek zaját. A százados mindig is furcsa alakoknak tartotta az Akadémia tagjait, akik a világtól elzárkózva dolgoztak a kutatásaikon, majd hosszú évek munkája során találtak valamit, aminek a gyakorlatban semmi haszna nem volt a világ számára. Az Akadémia tíz intézete közül az Alkímia és Mágia Tanszékét tartotta a legfeleslegesebbnek. Csodabogarak és őrültek háza, akik ősi ereklyék után kutatnak, abban reménykedve, hogy felfedezik az örök élet és a végtelen hatalom titkát.

A Melinor Csarnokban, rengeteg ereklyét helyeztek ki: fegyverek a nyugati Syllből és Bohdzából, szarkofágok a Zafír-tengeren túlról, egy fekete páncélzat Tosarából, és IV. Herron, Aerdin utolsó uralkodójának dárdája abból az időkből, amikor a királyság még egységes volt, és nem önálló városállamok alkották. Úgy tartják, hogy IV. Herron király, a Tengerek Korbácsa fegyverével ketté szelte a hullámokat is, amelyek hajóit tépázták, és ezzel megmentette armadáját a viharoktól. A kor legnagyobb hajóhadját építtette meg, és évtizedeken keresztül uralta a Zafír-tengert. Bárkit megtámadtak, akik vizeikre megérszkedtek, rakományaikat erővel elvették, az árbócot pedig kitörték, és ott hagyták a matrózokat éhen és szomjan a víz közepén. Sokszor léptek szövetségre a tengeri államok közül Povarr, Kardos, Rodrog és Bodrog, de nem tudták megtörni Aerdin hajóhadját.
Egy alacsony, sötét bőrű férfi várta a csarnok végében Tekrint, sűrű fekete szőr fedte a testét. Messziről akár medvének is tűnhetett volna, gallérja fölött fekete szőrszálak éktelenkedtek.

– Százados – morogta a férfi. – Már vártam.
– Maga hivatott? Azt hittem, a tanszékvezetővel találkozok. – Ambar a jobbját nyújtotta az
akadémikusnak, aki elfogadta egy keserű grimasz kíséretében.
– Hern. Vezető kutató. Jöjjön! – ezzel Hern sarkon fordult, és átsétált a boltív alatt.

Már három éve felelt a Tienne Akadémia védelméért, de képtelen volt megjegyezni az összes kutató és oktató nevét, fél évente új varázslókat és kuruzslókat hívatott a dékánasszony, és még többet küldött el. Úgy váltotta Yannena dékánasszony a mágusait és szakértőit, mint más nő a selyemruháját. Másfél év után Ambar megunta, hogy észben tartsa az új neveket és arcokat.
Hern öles lépteitől visszhangzott a csarnok, Tekrin százados szorosan a nyomában volt. Tantermek mellett haladtak el, ahonnan kiszűrődtek az oktatók hangjai. A folyosó ablakai nyitva voltak, a nyári meleg levegő átjárt mindent, és az Akadémia botanikus kertjének virágjai illattal töltötték meg az épületet.
Hern a folyosó végén jobbra fordult, kinyitott egy ajtót, mögötte lépcsők vezettek lefelé a pincébe, a fáklyák, mint vörös rózsák táncoltak a falak mentén, némi fényt biztosítva nekik. A százados kételkedve követte a férfit a félhomályba. Ahogy egyre mélyebbre haladtak az épület alatt, a levegő nehezebbé vált, és a lépcső is sikamlós lett a nedvességtől. A kutató könnyedén vette a lépcsőfokokat, de a katonának egyik kezével a falba kellett kapaszkodnia, hogy biztonságban érezze magát. Hosszú perceknek tűnt, mire elérték a lépcsősor végét.

– Miért kell minden varázslónak egy savanyú pincében rejtőznie? – kérdezte a százados kísérőjét, de nem kapott választ.

A csarnok magasabb volt, mint a korábbi kiállító terem, ahol az ereklyéket tárolták. A mennyezetről egy szerteágazó, fehér kristályt eresztettek le, amely olyan erősen világított, mintha nappali fény ömlött volna be egy ablakon. Rengeteg asztalt helyeztek el a csarnokban, rajtuk könyvek, üvegcsék és különböző folyadékok, porok és kenőcsök sokasága foglalt helyet. Ammónia, formaldehid, kén és sok más vegyszer szaga járta át a levegőt, Ambar alig bírt lélegezni. Az üvegekben emberi és állati belsőségek voltak, különböző növények és más szerves anyagok. Ambar megállt az egyik üvegcse mellett, amiben egy szemgolyó lebegett a zöld, áttetsző tartósítószerben, hosszú pillanatokon keresztül figyelte a merev, halott szövetet, de hirtelen hátra hőkölt az ijedtségtől. Tekrin százados megesküdött volna, hogy a szemgolyó pislantott.

– Hogy bírják maguk ezt a borzalmat? – kérdezte a százados, de csak Hern csizmájának gőgös kopogása válaszolt.

A terem végén két férfi és egy nő várakozott.

– Yannena dékánasszony! – Ambar röviden biccentett a mágusnak.

Tudta, hogy a varázslókkal óvatosan kell bánni, és a gyönyörű külső nem csak hívogató, de mérgezett is lehet. Yannena gyönyörű volt, hosszú szőke fürtjei a vállára omlottak, zöld szemei a botanikus kertre emlékeztette Tekrint. Fehér tunikát viselt, nyakában pedig a szeméhez illő smaragd lógott vékony arany láncon. A mellette álló férfiak hasonlóan jóképűek voltak, és ékszereik a szivárvány hét színében pompáztak. Egy magas, szikár férfi, aki Toralok néven mutatkozott be, szakállát tengerkékre festette, bajuszát pedig meggyvörösre. Tekrinnek túlzó volt ez a viselet, hiába dolgozott mágusokkal hosszú évek óta, nem volt képes megszokni arroganciájukat és képmutató viselkedésüket. A harmadik varázslót Molariusnak hívták, és ragaszkodott, hogy Molarius, a Nagyként hivatkozzanak rá. Pökhendi alak, gondolta Ambar, de nem adott hangot a véleményének.

– Köszönöm, hogy ide fáradt, százados. Jöjjön velem! – Yannena hangja lágy és simogató volt, de Ambar mégis úgy érezte, mintha a dékánasszony most húzta volna elő őt a fenekéből.

Amint Yannena hátat fordított Ambarnak, és elindultak az asztalok között, a katona fahéj és szeder illatát érezte. A varázslók és Hern arcizmai semmiről sem árulkodtak, de ahogy Ambar közöttük lépdelt, feszültséget és aggodalmat érzett.

– Erről a helyről miért nem tudtam még? Minden titkos folyosót és kamrát jelenteni kellett már három évvel ezelőtt. – A százados körülnézett a teremben, igyekezett mindent megjegyezni, mit őriznek itt a mágusok.
– Ugyan, százados. Minden nőnek kell, hogy legyenek titkai. Nem így van? – Yannena hízelgően hátranézett a századosra.

Toralok, a cifraszakállú gúnyosan elmosolyodott, Hern arca mozdulatlan maradt. A századosnak az az érzése támadt, hogy játszadoznak vele.

– Százados, a diszkréciójára van szükségem. – Yannena hirtelen megfordult, és a férfi szemébe nézett, pontosan olyan elszántan, ahogy korábban Brutar.
– Miről van szó? Mi történt? – Ambart hirtelen érte a kérdés.
– Mielőtt bármit is elmondok arról, ami itt folyik, meg kell ígérje, hogy nem tesz róla jelentést a királynak. – Yannena hangjában halovány könyörgést vélt felfedezni a százados.
– Tessék? Ilyet nem ígérhetek meg. Sőt, ezért a mondatért már be is kellene záratnom! – A századost már a kérés is megsértette. – Mire készülnek idelent?

Ambar sarokba szorítva érezte magát, ahogy a varázslók és a kutató körbe vették.

– Ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek, amiről most szó lesz. A város érdekében, fontos, hogy gyorsan és habozás nélkül cselekedjünk. – Yannena hangjában már szemernyi könyörgés sem volt, szinte parancsot adott a lovag számára. – Még egyszer megkérdezem, számíthatok-e a diszkréciójára?

Tekrin százados állta a nő tekintetét, de végül félre nézett, és lassan bólintott. A feszültség enyhült. Yannena ismét hátat fordított a századosnak és tovább sétált az asztalok között. Ambar vetett néhány pillantást, az üvegekben kenőcsöket, fűszereket, agyvelőt, csontokat, ásványokat és folyadékokat látott.

– Ismeri a Nagy Árnyék történetét? – kérdezte Yannena, fürtjei lágyan libbentek a vállán.

Ambar bólintott, mindenki ismerte a nyolcszáz évvel korábbi háborút, amiben az emberek és a Nagy Szellem, valamint a Nagy Árnyék és démonjai szembe szálltak egymással. A Tengerek Korbácsát a Nagy Árnyék szakította szét. Messze keleten lustán nyúlik el az Eron-hegység, amelynek távoli oldalára ember még nem tette a lábát, a sziklás vidéken túl csak kietlen pusztaság terült el. Legalábbis így hitték a kor tudósai és felfedezői, amíg mérhetetlen népvándorlás nem vette kezdetét. Az idegenek között voltak, akik letelepedtek, és megvetették lábukat az Eron-hegység nyugati oldalán, hogy felvegyék a harcot az Árnyakkal, míg mások tovább álltak Aerdin és Kardos irányába, egészen a nyugati Vournáig és a Vitatott Földekig. A keleti népek nem hódítók voltak, hanem menekültek. Egy ősi démon, a Nagy Árnyék miatt hagyták el otthonaikat, aki gyökeret vert az Eron-hegységen túl, és akadály nélkül hatolt át a hegységen. A démonok tovább terjeszkedtek a hegy innenső oldalán is, és a hosszú éveken át dúló harcok darabokra zúzták Aerdint, és a szomszédos országokat sem kímélték. A vérengzés során az ország szétesett és kiskirályok vették át az irányítást a szigetek és a szárazföld felett, azóta is a Melinor-ház uralkodott Tienne városállamban.

– Néhány héttel korábban egy ereklye került az Akadémia birtokába, aminek a koráról nincs feljegyzésünk, de biztosak vagyunk benne, hogy többszáz évvel ezelőtt faragták – mondta Yannena. – Az ereklye még a Nagy Árnyék idejéből való, és tegnap este eltűnt.
– Eltűnt? – Ambar felkapta a fejét, és az asszonyra nézett.
– Eltűnt, és két mágust is meggyilkoltak. – Yannena hangja rezzenéstelen volt, arcán az együttérzésnek jelét sem látta.
– Mikor történt a gyilkosság? Meséljen erről a tárgyról, miért olyan fontos? – Tekrin igyekezett túl tenni magát a dékánasszony érzéketlenségén.
– Hetekkel ezelőtt egy kincsvadász rátalált egy szentélyre a hegyekben, amit nem a Nagy Szellemnek állítottak, hanem a Nagy Árnyéknak. – Hern válaszolt a dékánasszony helyett. – Ott talált rá a kámeára, amit azonnal megvásároltunk tőle, mielőtt rossz kezekbe került volna. Megpróbáltuk elpusztítani, de egyszerűen nem sikerült. Az ember azt gondolná, ha tűzbe dobjuk, hamuvá lesz a fa, nem igaz?
– A koromnak még csak nyoma sem volt rajta. – Molarius egyetértően bólintott.
– Négy legkiválóbb szakértőt rendeltem a kámea elpusztítására, és külső segítséget is bevontunk – szólalt meg ismét Yannena.

Tekrint egy üres állványhoz vezették. A körülöttük elhelyezett polcokon könyvek porosodtak a Nagy Árnyék idejéről, illetve különböző vegyszerek és eszközök, amelyekkel a kámeát próbálták széttörni. A százados nem értette, miért hozták ide, ha már a holttestek sem voltak itt.

– Mert itt nem hallják, amiről beszélünk – válaszolt Yannena a fel nem tett kérdésre. – Minden termet lehallgatunk az Akadémia falain belül, kivéve ezt itt.
– Mit tudnak elmondani a gyilkosról? – Ambar próbálta döbbenetét palástolni a varázslók elől.
– Ahogy említettem, bevontunk egy varázslót, aki nem tagja az Akadémiának. Helomediesnek hívják, és a Nagy Árnyék a szakterülete. A négy mágussal együtt dolgoztunk a kámea elpusztításán, és minden jól ment, egészen addig, míg – Hern egy pillanatra elcsöndesedett, – hangokat kezdtek hallani.
– A kámea beszélt hozzánk – vette át a szót a kékszakállas varázsló.
– Beszélt? – Tekrin százados összeráncolta a szemöldökét. – Mégis hogyan?
– Mi nem értettük mit mond, csak Helomedieshez szólt – mondta Molarius. – Távoli suttogásnak érzékeltük, de ő tisztán hallotta.
– Követelte, hogy engedjük el. Utána könyörgött, majd ismét fenyegetőzött, végül pedig sírt. – Tolarok szemei elkerekedtek, ahogy visszaemlékezett az elmúlt napokra.
– Úgy hisszük, Helomedies megtalálta a módját, hogy kiengedje a bestiát. – Hern egy vaskos könyvet tett a pódiumra.

Garamm mester tanításai a Nagy Árnyékról. A könyv vastagabb és nehezebb volt mindennél, ami Jovan szobájában fellelhető. A könyvtől sűrű por szállt a levegőbe, Ambar próbált elfojtani egy tüsszentést. Az írás nyelvezete régi volt, a tinta már megfakult, és a papír óvatos érintésektől is szétmállott.

– Az utolsó könyv, amelyet a Nagy Keleti Fal megépítése előtt áthoztak az Akadémia tagjai. – Hern fellapozta a megfelelő oldalon. – Az áll benne, hogy a kámeát vérrel lehet ismét megnyitni, valószínűleg Helomedies a két varázsló áldozatával akarta kiszabadítani a szörnyet. Szerencsére a vérük kevés volt. – Hern ujját lágyan végigvezette a sorokon, a tinta lepergett a papírról.
– Láttuk, mi történt! Borzalmas volt, mintha minden energiát kiszipolyoztak volna belőlük. Megpróbáltuk elkapni, de megszökött a kámeával együtt, és most nem tudjuk merre lehet. – Molarius arcát a tenyerébe temette a rettegéstől, de Ambar kételkedett abban, hogy valóban félne.
– Szükségünk van a segítségére, százados. – Yannena óvatosan becsukta a könyvet, és
visszahelyezte a polcra. – Helomedies elméjét a Nagy Árnyék befolyásolja, ki akar szabadulni, és több áldozatra van szüksége. A mágus mészárlásra készül, és ha a szörny elszabadul a városon belül, vérfürdő lesz. Meg kell ígérnie, hogy nem szól róla a királynak.

Tekrin százados elgondolkozott.

– Sajnálom, egy ilyen információt nem tarthatok vissza – jelentette ki végül a százados. – Ha valóban akkora a veszély, mint állítják, az egész Városi Őrségre szükség van, hogy megtaláljuk időben a gyilkos. Helomedies elbánt két mágussal. Maga szerint mit művel néhány tucat katonával, ha sarokba szorítják?
– Harcoltam én már varázslók oldalán korábban, dékánasszony, a varázsgömbjeik mögött nagyon bátrak, de az acél ugyanúgy átdöfi őket, mint bárki mást.
– Maga nem látott még igazi varázslókat küzdeni, csak az ostoba tanoncokat, akiket megmérgeztek a téveszméikkel, és vakon elmentek háborúsdit játszani Tharan Melinor kénye-kedve szerint! – Ambar egy pillanatra úgy érezte, mintha a mennyezetről leeresztett kristály fénye elgyengült volna, Yannena pedig fölé tornyosulna.
– Tharan Melinor király Lorossa minden lakóját védelmezi! Ha nem küzdenénk, Salonica összezúzta volna a drága Akadémiáját! – Ambar állta a sarat.

Tekrin százados szemeiből düh és méreg sugárzott, szó nélkül hátat fordított a dékánasszonynak és elindult visszafelé. Yannena csalódottan sóhajtott, Hern és a mágusok pedig aggódó pillantást vetettek egymásra.

– Rendben. Szóljon a királynak. – Yannena egy papírt húzott elő egy rejtett zsebből. – De Fione-t elbocsájtjuk az Akadémiától.

Tekrin százados rezzenéstelenül haladt tovább a lépcsősor irányába. Jelentenie kell a történteket a Városi Őrségnek. Legalább a lányom végre itt hagyja ezt a förtelmet! De Ambar megállt, viaskodott önmagával. Csípőjéhez nyúlt a tömlőjéért, hogy kortyoljon az édesborból, csökkenteni kívánta dühét és szomjúságát, de a tömlőjét az ajtón felakasztva hagyta.

– Örülök, hogy a jó döntést hozta meg, százados – hallotta a nő fölényeskedő hangját, mintha számára Ambar csak egy felelőtlen gyermek lenne.
A százados keze remegett a méregtől. Megesküdött volna, hogy a háta mögött Toralok gúnyos mosolyt próbált kék és vörös arcszőrzete mögött elfojtani.

– Miért én? – lassan visszafordult a varázslókhoz.
– Magát nem ismeri, illetve kitűnő harcosként tartják számon a hadseregben. – Yannena lassan közelebb sétált a férfihoz, zöld szemeivel megbabonázta a századost.

Ambar szemei elkerekedtek egy pillanatra a döbbenettől.

– Ugyan, ne vágjon ilyen képet százados úr, nem áll jól önnek. Ugye nem gondolta, hogy csak ön figyelhet meg minket? – Yannena édesen kuncogott, kecsesen eltakarta ajkait a kezével. – Milyen naiv.
– Hol van a gyilkos szállása? Nem gyűrűvárosi, ha jól sejtem. – A férfi összeszedte magát.
– Nem tudjuk – felelte az asszony.
– Hogyan találtak rá? Hol találkoztak vele? – kérdezte a százados.
– Van egy összekötőnk. Keveset tudunk róla, de ez a szakmánkban kötelező – legyintett nem törődően a mágus.
– Mégis, nem válogatják meg kivel dolgoznak együtt? – Ambart dühítette a mágusok felelőtlensége
– Százados, mi itt nem barátokat és bajtársakat keresünk, hanem a természetet és a társadalmat vizsgáljuk – Yannena hangja kimért volt és sürgető. – Nem válogatunk, a legnagyobb elmékkel rendelkező varázslókkal és tudósokkal dolgozunk együtt. Hogy egyébként mivel töltik az idejüket, nem érdekel.

Tekrin százados úgy érezte, a dékán többet titkol a Tienne Akadémiáról, mint amennyit elmond, de jobbnak látta nem firtatni. Nem bízott a mágusokban, és minél előbb maga mögött akarta tudni ezt a földöntúli helyet. Minden porcikájával menekülni kívánt a varázslók szeme elől, és a mennyezetről lógó hatalmas kristály a frászt hozta rá, természetellenesnek érezte. Ambart sürgette az idő. Ha Helomedies mészárlásra készül, mindenképp a napfogyatkozásra fogja időzíteni a támadást, amikor Tienne lakói, és a családja is összegyűlnek a palota előtt a Tükör téren. Fione, Brutar és Voala!

A csónak lágyan himbálózott a vízen, a százados pedig az Akadémia óratornyát figyelte, ahogy a Nap eltűnt egy pillanatra, majd ismét előbukkant. Hosszan elmerengett a gondolataiban. Gyermekeire és feleségére gondolt, Voalára. Szíve szerint hazafutott volna a családjához, és figyelmezteti őket, de ezzel időt veszít, és Helomedies véghez viszi a mészárlást. A legjobb, amit jelenleg tehet, ha megtalálja Hernnel az összekötőt. Ismét eltűnt a Nap a toronyóra mögött, Ambar próbálta felidézni a legendát, amit Fione megszállottan kutatott, de nem jutott eszébe, hiába beszélt erről a lánya állandóan az asztalnál. Kelletlen útitársára nézett, Hern egy barna zekét és kopott egyetemi köpenyét viselte, amit az egyetem ezergyökerű fáját mintázó csattal rögzített, és Tienne-t, a Gyűrűvárost kémlelte. Már a sziget partján is érezni lehetett a Gyűrűváros keleti oldaláról érkező bűzt, amit még a botanikus kert millió különböző illata sem volt képes elnyomni.
A csónak megfeneklett egy homokpadon a part közelében. Hern és Ambar beleugrottak a bokáig érő vízbe, a százados csizmája teljesen átázott, didergett a hideg víztől. Kihúzták a partra a csónakot, hogy a dagály ne érhesse el.

– Merre van az összekötő? – kérdezte a százados.
– Nincs messze. De maradjon közel, errefelé nem szeretik a fajtáját – vetette oda a történész.
– A fajtámat? – Ambar ingerülten Hern után nyúlt, de a kövér történész meglepően gyorsan elrántotta a kezét.
– Nincs erre idő. Tegye félre az indulatait százados, és kövessen! – közölte Hern egyhangúan.
– Tegyem félre az indulataimat? Hiszen maga hergel fel! – háborodott fel Ambar.
– Ne viselkedjen gyerekesen százados! – Hern elindult a parti viskók irányába.

Ambar megértette, mire gondolt a történész, amikor arra célzott, hogy nem szeretik a fajtáját. A százados mindig is messzire elkerülte Tienne keleti oldalát, ahol a legkülönfélébb alakok is megfordultak. Ambar egy tengerparti városban, Nymarban született, ami a királyi család fészkeként is szolgált, ezért erősen védett, biztonságos hely volt bárki számára, de a hadseregben sok meggyötört embert látott már, de ami a nyomornegyedben fogadta, még őt is elborzasztotta. Olvasta a jelentést, hogy Salonica előre tört Tienne-től északra, de álmában sem gondolta volna, hogy ekkora pusztítást vitt véghez az ellenfél.

– Ezt teszi a háború. – Hern a betegekre, sérültekre, éhezőkre és haldoklókra mutatott. – És nem csak a salonicaiak, hanem a maga barátai is.
– Miről beszél? A király sosem kínozná a népét! – Hern egyre gyakrabban sértette meg Ambar büszkeségét a történész, és egyre jobban bosszantotta a férfi jelenléte. – Lovagként a védelmükre esküdtünk fel!
– Lovagi erények! – Hern a földre köpött. – Rég nem érnek szart sem. Azt gondoltam, talán látta a háború árnyoldalát.
– Egy történészről azt gondoltam tudja, hogy miért küzdenek Lorossa fiai – vetette vissza a százados.

A Nagy Árnyék elleni háború nem hozott békét Aerdinben nyolcszáz évvel korábban. Ahány történész, annyiféle különböző pletyka keringett a királyi család kihalásáról. Egyesek szerint vérhas pusztított a fővárosban, IV. Herron királyt és családját elvitte a betegség, míg mások azt állítják, hogy a tehetetlenségében a lakosság a dühét a királyra fordította. Jovan úgy gondolta, hogy a királyi pénzverde vezetője, Tuomas Chryssar fertőzte meg az uralkodót mérgezett borral, de lebukott, és ezért kénytelen volt elmenekülni a fővárosból, hogy mentse a bőrét. Bárhogy is történt, a király halálát követően minden nemesi ház, akiben egy csepp királyi vér is folyt, lobogót bontott, hogy a Zafírkő Trónusra ülhessen, de egyetlen önjelölt uralkodó sem járt sikerrel, Aerdin négy kiskirály kezébe került, a fővárosban pedig a Hit uralkodik. Az elmúlt nyolc évszázadban néhány fegyverszünet és szövetségre lépés időszakosan békét hozott a birodalomban, de az uralkodók képtelenek voltak félretenni gőgjüket és nagyravágyásukat. A jelenlegi harcok is Tharan Melinor önteltsége miatt törtek ki ismét, és a gyengekezű király újabb területek hódítása helyett évről évre földeket veszített.

– A saját hadseregünk felégeti a termőföldjeinket, mielőtt Salonica elfoglalná az északi határt. Rengeteg a sebesült, már képtelenség eltemetni a rengeteg holttestet. Az emberek étlen, szomjan és fedél nélkül maradnak, ezért a királyhoz jönnek segítségért, aki nem törődik a gondjaikkal, kénytelen a Hit szárnyai alá venni a szegényeket. Gondolta volna? – Hern közelebb lépett a századoshoz, a feszültség szinte tapintható volt közöttük. – Alig néhány lépésre a küszöbétől ott vannak a háború elszenvedői. A király nem lát túl a palotán, és ez nem is fog változni!

Ambar Tekrin csendben végighallgatta Hern álláspontját, és közben a megannyi könyörgő tekintetet figyelte. A papok és gyógyítók a sátrak között szaladtak, enyhíteni próbálták a menekültek fájdalmát. Egy szürke, mocskos tunikát viselő férfi ételt osztogatott a gyermekeknek, lila íriszei egy pillanatra találkoztak Ambar tekintetével. Néhány sátorral odébb egy gyógyító egy vérző férfi mellett állt, a sérült bal combját markolta.

– Fogják le! – utasította két segítőjét, akik öltözékét vér és mocsok borította.

A gyógyító egy fűrészt vett a jobb kezébe, ballal pedig leszorította a férfi sérült lábát. A tanoncok gyakorlott mozdulatokkal elszorították egy szíjjal a beteg combját, kezeit pedig hátrafeszítették.

– Ne! Kérem ne! Mentsd meg a lábam a rohadt életbe! – kapálózott a beteg.
– Sajnálom, gyermekem. Már nem tehetek semmit, a seb elfertőződött.
– Inkább a halál! – A férfi sikoltott, amikor az acélfogak átszelték a húst.

A csontok ropogva adták meg magukat a pengének, a sebesült összeroskadt és elájult, a vér patakokban csordogált le az asztalról. A egyik tanonc nem bírta tovább, kifutott a sátorból és elhányta magát. Hiába látott már ezer hasonló esetet a százados, még neki is görcsbe rándult a gyomra a látványtól. Menekültek, éhezők, nyomorultak és árvák bolyongtak céltalanul a sátrak között, némi élelemért és gyógyszerért könyörögtek.

– Most már látja? – Hern választ sem várva tovább sétált.

Ambar dermedten állt még egy pillanatig, majd boráért nyúlt, és alaposan meghúzta.

A Keserű Béka a legvisszataszítóbb fogadó volt, ahol Ambar valaha is megfordult, katonaként pedig nem kevés fogadóban járt már. Jovan és Ambar imádtak pókerezni, bár barátja sikeresebb volt a játékban, mindig megkopasztotta a társait. Az elnyert aranyat sosem nőkre vagy alkoholra fordította, hanem tintát és papírt vásárolt belőle, Jovan imádta történetekkel szórakoztatni Ambart és a többi katonatársát, és le is jegyezte őket egytől egyig.
A Keserű Békában a Gyűrűváros legkülönfélébb alakjai fordultak meg. A sarokban néhány suhanc kártyázott, egy kövér vöröshajú épp bedobta a lapokat, zavaros tekintetéből Ambar nem tudta megállapítani, hogy győzelmeit vagy veszteségét fojtotta-e alkoholba. Egy asztallal odébb egy nőnek öltözött férfi kéjelgett a vendégekkel, a kihunyt kandalló mellett pedig szárított sárkányfarkat szívott fel az orrába egy tetovált férfi. Ambar megbánta, hogy legjobb cserzett mellvértjét vette fel, mindenki azonnal szemügyre vette a századost, esélye sem volt elvegyülni. Jelzésképpen kezét kardgombjára helyezte.

– Várjon itt. – Hern odalépett a kocsmáros asszonyhoz, halkan váltottak néhány szót.

A nő már túl lehetett az ötvenen is, az arca tele volt ragyákkal, haja csomókban állt, és körmei piszkosak voltak. Hevesen bólogatott, és rutinosan tüntetett el tíz aranyat, amikor Hern átnyújtotta neki az érméket. A századosnak nem tetszett ez a hely.
A történész jelzett Ambarnak, és együtt léptek oda a kandalló mellett ülő tetovált férfihez, leültek mellé.

– Kohl. – A férfi csendre intette Hernt, míg az ujjbegyén lévő szárított sárkányfarok port felszívta az orrába.

Szemei azonnal vörösbe fordultak és könnybe lábadtak, utána még percekig szipogott.

– Ezúttal miben segíthetek, tanár úr? – Kohl negédes mosollyal fordult Ambarékhoz, mikor elmúlt a kábítószer hatása.
– A fafaragás kapcsán biztosítottál nekünk egy szakértőt – vágott a közepébe Hern. – Tudnunk kell, hol tartózkodik.
– Tanár úr, nem segíthetek – az összekötő tehetetlenül széttárta a kezét. – Nem adhatom ki a kapcsolataimat, oda lenne a jó hírnevem.
– Kohl, hol van Helomedies? – Hern az asztalra csapott, de még csak rájuk sem hederítettek a vendégek. – Veszélyes dologra készül.

Ambar úgy vélte, nem lehet a kutatót kizökkenteni a nyugalmából és cinikus hozzáállásából, de Kohlnak sikerül.

– A kezem meg van kötve, tanár úr, semmit nem tehetek. – Kohl összekulcsolta a kezeit, mintha láncra verték volna.

A férfi negédes hangja irritálta Tekrin századost.

– Látja mi folyik kint? – Ambar az ajtó felé mutatott. – Az emberek szenvednek, Tienne pedig képtelen ellátni őket, és napról napra többen érkeznek. Mit gondol, mi lesz, ha a város másik felén is táborok alakulnak ki?

Ambar szemeivel szikrákat szórt Kohl felé, csak a gyermekeire és a feleségére bírt gondolni. Nem hagyhatom elveszni őket. Kohl zavartalanul felszívott még egy adagot a kábítószerből, kényelmesen hátradőlt a székben, és gúnyosan elmosolyodott.

– Maga tudta. – Ambar ökölbe szorította a kezét. – Maga tudta.

Kohl vihogott.

– Mit tettél, Kohl? Tudtál róla, és elküldted hozzánk? – Hern felpattant a székből, teljesen kikelt magából.
– Kért valakit, aki elintézi nektek a kámeát, ő pedig keresett egyet. Nem mondtad, hogy olyat kerítsek elő, aki el is pusztítja neked.

Hern keze remegett a méregtől, de Tekrin százados megelőzte. Kardját kihúzta hüvelyéből, hogy lesújtson, de meggondolta magát, és kardgombjával Kohl arca felé csapott, de a keze megakadt a levegőben. A férfi tetoválásai fehéren izzottak.

– Szép próbálkozás. A tetoválásaim rúnák, amelyek taszítják a vasat a testemtől. Nem tudsz megütni, seggfej.

Hern szőrös, medveszerű kezével lezárta a beszélgetést, Kohl hangos puffanással, eszméletlenül a padlóra zuhant.

– Ez jól esett! – Hern ellazította a csuklóját.
– A bogarasok is tudnak verekedni? – Ambar elégedetten bólogatott.
– Ne féltsen, százados, tudok magamra vigyázni.
– Mennünk kell, nincs sok időnk. El kell jutnunk a Tükör térre. – Ambar elindult az ajtó felé.
– Miből gondolja, hogy ott fog lecsapni Helomedies? Semmit sem tudtunk meg!
– A fickó tudott mindenről. Nem ülne itt kábítószerrel, ha veszélyben lenne. A palota előtt fogja használni a kámeát Helomedies – jelentette ki határozottan a férfi, és távoztak a fogadóból.

Mielőtt Ambar és Hern elkötöttek volna két lovat a fogadó melletti istállóból, a százados még egyszer a kulacsért nyúlt, az utolsó cseppeket is lenyelte. Kevés idejük maradt amíg a nemesek, céhvezetők, kereskedők és a királyi család meghívott vendégei ellepik a Tükör teret, ugyanis a Hold pereme már megcsókolta a Napot. Keresztül vágtattak a tó déli oldalán. Miközben a palota felé vágtattak, az emberek levetették piszkos, szakadt ruháikat, selyembe bújtak és csodálatos hajkoronát viseltek, az egyszerű viskókat pedig színes, pompás épületek váltották fel. Tienne lakói a Tükör térre igyekeztek, hogy tanúi legyenek a napfogyatkozásnak.
Elkéstek. A Tükör tér közepén állt Helomedies, arcán kaján vigyorral, kezeit pedig kitartotta, benne a kámeával, és idegen, ősi nyelven kántált. A körülötte állók megrémültek, és próbáltak eltávolodni a barna tunikát viselő mágustól. Néhány katona a tömegen igyekezett keresztül vágni, de nem érték el időben a varázslót. A faragványból fekete villámok törtek fel, és bele hasítottak a közelben álló védtelen emberekbe, akik a földre rogytak, de a nyalábok továbbra sem engedték el őket. Pánik alakult ki, az emberek egymást taposva próbáltak menekülni, de a cikázó villámok mindenkit elkaptak. Ambar előhúzta kardját a hüvelyéből, és kettőt előre lépett, hogy elkapja a mágust, de a kutató visszatartotta.

– Nem mehet be, csak fölöslegesen megöli magát!
– Mindenki meghal a téren, ha nem teszünk semmit!
– És maga is! – Hern megszorította a százados karját.

Ambar a tömeget fürkészte, Voalát és gyermekeit kereste a holtak és az élők között, de nem találta meg őket. Feszülten figyelt, kardját jobbjában szorította, és várt a megfelelő pillanatra. Nem kellett sokáig várakoznia, lassan a villámok elcsitultak Helomedies kezében. A százados feszülten figyelt, nem tudta, mi lesz a következő lépés. Körülötte pillanatok alatt őrök jelentek meg, lándzsáik hegyes végével körbe vették Helomediest.

– Hor’khalar! – üvöltötte a varázsló, és a kezében lévő kámea tágulni kezdett.

A fafaragvány csak nőtt és nőtt, barna kérgét kékes-fekete nyálkás bőr vette át, a démon koponyája megnyúlt, és szarvak nőttek ki belőle, hátából apró göbök türemkedtek ki, melyekből fekete táncoló csápok törtek elő, mellső lábai erősek voltak, akár egy gorilláé, hátsó lábai pedig elcsökevényesedtek.

– Több száz halott – suttogta Hern rémülten, – és még ez is kevés volt neki.
– Meg kell állítanunk! – Ambar csatlakozott az őrökhöz, de a démon mellső lábaira helyezve a súlyt elszaladt a menekülő tömeg után.
– Kapjuk el a szörnyet! – kiáltotta az egyik őr, de nem sokan értettek vele egyet.
– El kell fognunk Helomediest! – Hern visszahúzta a századost.
– És közben a maguk szörnye mindenkit megöl. – Ambar kiszakította magát a történész fogásából, és a bestia után eredt.

A Gyűrűváros felbolydult. Az emberek fejvesztve rohantak otthonaikba, de a szörny elől nem menekülhettek el. Rájuk vetette magát, erős karjával széttépte, agyarával felnyársalta őket, torkából pedig ibolyakék lángok törtek elő. Égett hús szaga terjengett a levegőben, a haldoklók sírtak és könyörögtek, de a szörnyet nem hatotta meg. Ambar nem bírt a tömeggel szemben haladni, ezért szűk utcákon keresztül igyekezett megközelíteni a démont. A Céhek utcáján látta, ahogy megragadja az egyik páncélozott lovagot, és erős mancsaival összeroppantotta a sisakrostélyt. A démon gyorsan reagált a környezetére, a háta mögött néhány bátrabb katona megpróbálta megsebesíteni, de elkerülte az alabárdok csapásait anélkül, hogy tekintetét odafordította volna. Támadóira nézett, és élve felperzselte őket. A megmaradt katonák ijedtükben csatlakoztak a menekülő tömeghez.

– Meg kell akadályoznunk, hogy még több embert lemészároljon! – Tekrin százados felugrott egy dobozra. – A csápjaival érzékeli a környezetét. Ha megsebesítjük, védtelen lesz, és levághatjuk.
– És hogy állítjuk meg a rohanó katonákat? – Hern aggódva körülnézett.
– Vezettem már tömeget korábban – felelte határozottan a lovag.

Ambar Tekrin százados megmutatta, hogy valóban van tapasztalata a rettegő katonák vezetésében.

– Hová mentek gyáva férgek? Hová, a rohadt életbe? – üvöltötte, minden szavát egy kardlendítéssel nyomatékosította. – Megállni, katonák!

A megfutamodó őrök közül néhányan megfordultak Tekrin százados félelmetes üvöltése és látványa miatt, ahogy kardját lengette.

– Hová mentek? – kiáltotta, majd leugrott a ládáról, megragadta az egyik páncélozott őrt, és
visszalökte a helyére. – Álljatok meg és forduljatok vissza!

A szörnyeteg, uram! Vérfürdő! Halál közeleg! – a lovagok arcára rettegés és félelem ült ki.

– Gyávák! – Hernből olyan hang tört fel, ami meglepte Ambart. – Nyúlszívűek! Gyáván
megfutamodtok, hogy mentsétek a bőrötöket, és hitványan éljetek tovább?
– Túl erős és gyors! Nem tudjuk legyőzni – mondta az egyik.
– A parancsnok halott! Nem tehetünk semmit – nyüszögte a másik.
– Fel a fejjel! Az embereknek szüksége van rátok, és szégyen azoknak, akik nem küzdenek mellettem! Kövessetek, ha hisztek a Nagy Szellemben! Tiennért! A királyért!
– Számos katona követte Tekrin példáját. Néhányan azok közül, akik nem fordultak vissza, elszégyellték magukat, és követték társaikat.

Helomedies démona épp egy gyermek teteméből táplálkozott, amikor Ambarék megzavarták. Feléjük fordult, és elrugaszkodott, kettőt felnyársalt az agyaraival, egy harmadik pedig erős karjai szorításában találta magát, és elharapta a torkát. Tekrin százados egy pillanatra megdermedt, a gerinc roppanása a fűrésztől kettétört combcsontot juttatta eszébe. A szörny szájáról csorgott az emberi vér. Ambar utasította az íjászokat, hogy a csápokra célozzanak, amíg ők elterelik a figyelmét. Néhányan eldobták fegyvereiket, és elszaladtak. A százados káromkodott. Ambart átjárta az adrenalin és a harci szellem, hosszú évek óta nem látta ilyen tisztán a világot. Két gyors csapást mért a szörnyre, félre lépett egy ütés elől, és ismét lesújtott. Ellenfele termete ellenére meglepő gyorsasággal kerülte el a támadóit. Hátából féltucat nyílvessző meredt az ég felé, de még csak le sem lassította. A harc egyre hevesebbé vált, két nyílvessző eltalálta a táncoló csápokat, ami még jobban felbőszítette, a bestia földöntúli hangon sikoltott. Morgott és fújtatott, sebeiből éjfekete, iszapszerű anyag csöpögött. A démon következő áldozata felé futott, egy fiatal újonc felé. Kezében remegett az acél, de egy pillanatig sem hátrált. Brutar, villant át Ambar agyán. Az apa gondolkodás nélkül fiához szaladt, futás közben elejtette a kardját, és eltaszította Brutart a lény útjából. A bestia mancsával lesújtott Ambarra, fájdalmas roppanást érzett a mellkasában, a földre esett és több métert csúszott hátra a göröngyös macskaköveken. A szörnyeteg közelebb lépett, Ambar tekintetét a lényre emelte. Összeszorította fogait, igyekezett elnyomni a fájdalmait, minden erejét összeszedte, hogy felkeljen, de visszarogyott a földre. A szörnyeteg vett egy mély levegőt, és Ambar szembe nézett a démon kéken izzó torkával. Egy pajzs hevert tőle jobbra, de nem bírta kinyújtani a karját, éles fájdalom nyílalt belé. Mielőtt a lángok megcsókolták a testét, még látta, ahogy a Hold kiharapott egy szeletet a Napból, és Fione-ra gondolt.