Prométheusz

Prométheusz

Prométheusz zuhant a mélységben. Lila villámok cikáztak körülötte, amelyek alig egy karnyújtásnyira hangos robbanással el is tűntek mellette. A távolban egy fehér fényes foltot látott, amely elvakította egy pillanatra, és vészesen közeledett felé. Víziók és rémálmok gyötörték, a félelem a húsába vágott, reszketett, és a kiutat kereste. Egy sérült angyalt kezét kétségbeesetten Prométheusz felé nyújtotta, aki segítségért kiáltott, majd a kép szertefoszlott, és hajók úsztak el mellette, vitorláikon egy vörös kézzel. Szárnyak suhogását hallotta messziről, a hang irányába fordult, és varjakat látott, akik leszálltak a holtakra, beléjük vájták csőrüket, és azok talpra álltak. A következő pillanatban földre hullt egy fehér korona, a szilánkokban pedig ezernyi arcot látott; egy gesztenyebarna hajú fiatal nőt íjjal a kezében, egy idős férfi szeméből vér folyt, egy csontmaszkot viselő nemest, egy sárga szemű kígyót, és végül saját magát. Prométheusz szembenézett a tükörképével, ibolyakék szeme megfakult, gesztenyeszín haja pedig vértől és verejtéktől volt mocskos, arca felduzzadt és sebek nyíltak rajta. Félelem járta át, és üvölteni akart, de csak gyenge nyöszörgés tört fel a torkából.
Prométheusz felriadt, szaporán vette a levegőt. Testét forrónak érezte, verejtékezett.

– Semmi baj! – Egy idős asszony ült Prométheusz mellett. – Ne mozogj! Ha bármire szükséged van, nyugodtan szólj nekem! Taria vagyok.
– Hol vagyok? – Prométheusz zihált, tekintete ide-oda járt a szobában, de mindent homályosan érzékelt.
– Biztonságban. Semmi baj – ismételte a nő. Hangja kellemes és megnyugtató volt. – Aludj még! Erőre van szükséged.

Az asszony lágyan visszanyomta a szalmapárnák közé Prométheuszt, aki nem hagyta magát.

– De vizelnem kell – morogta a férfi.

A nő hozott egy ágytálat, és magára hagyta a beteget.

Prométheusznak minden erejére szüksége volt, hogy eljusson az ágytálig, és leüljön. Szédült, és gyengének érezte magát. Eszébe jutottak a látomásai, próbált emlékezni a látottakra, de alig néhány arcot és jelenést tudott felidézni. Mind közül a tükörképe élt benne élénken, gyorsan az arcához is nyúlt, hogy kitapogassa a sebeket. A fejét kötések fedték, és a teste is ragacsos vászonba volt tekerve, átnedvesedett a vértől.
Mikor az asszony visszaért, így szólt:

– Vegyük le a kötéseket, és nézzük meg a sérülésedet.

Prométheusz hagyta, hogy az asszony letekerje az arcáról és a testéről az átázott vásznat.

– Egy tükröt kérek – mondta határozottan a férfi, üres tekintettel bámulta a lábait.
– Nincsen – állította határozottan az asszony.

Prométheusz a nő szemébe nézett.

– Ennyire borzalmas? – kérdezte, és eszébe jutott a látomása.

Ápolója végül kelletlenül a férfi kezébe adott egy törött tükröt. Prométheusz alaposan végigmérte az arcát, és a mellkasán lévő sérüléseit is jobban szemügyre vette. Az arca tele volt zúzódásokkal, szeme szilvaszínt öltött, valamint apró sebek húzódtak körülötte. A teste viszont ennél is rosszabbul festett, három hosszú mély vágás csúfította a mellkasát a kulcscsontjától a köldökéig, gennyedzett és rothadó szagot árasztott magából. Biztos volt benne, hogy nem hal meg, de tudta, hogy sosem fognak nyomtalanul elmúlni.

– Mielőtt bekötöm, teszek rá kenőcsöt, hogy ne mérgedjen el jobban. – Taria belenyúlt egy agyagedénybe, tartalmát az ujjára kente, és óvatosan végighúzta a sebek környékén. – A varratokat még nem szedem ki, várok vele néhány napot, utána meglátjuk, hogy csökken-e a gyulladás.
– Ki kell mennem a napfényre. – Prométheusz megpróbált felállni, de Taria gyengéden visszatolta az ágyra.
– Nem mész sehova, gyenge vagy, és lázad is van. Pihenned kell – gyengéden mosolygott az asszony.

Miután Prométheuszt ismét kötszer fedte, visszafeküdt az ágyba. Kötései húzódtak, szorított a mellkasa, néhány bordája is megrepedhetett. Körbenézett az ablak nélküli szobában. Gyertya lángja táncolt az asztalon, némi fényt biztosított, mellette egy pohár tejet és egy mézzel teli csuprot látott, a polcokon régi könyvek sorakoztak.
Az asszony töltött egy kis mézet a tejbe, és odaemelte Prométheusz ajkaihoz.

– Lassan, lassan – mondta, mert Prométheusz olyan gyorsan kortyolta az édes italt, hogy köhögés tört rá.
– Hol vagyok? – kérdezte ismét Prométheusz, miután összeszedte magát.
– A férjem talált rád a szőlő végében, szinte már halott voltál. Aerdinben vagyunk, a Kék-hegység lábánál.

Prométheusznak derengett a Kék–hegység. Édesanyja sokat mesélt neki gyermekkorában Aerdin gazdagságáról, ahol megannyi patak csordogált a zöldellő völgyek között. Aerdin nyugati felén húzódott a Kék-hegység, és tovább nyúlt az északi birodalmakba, Bodrogba és Rodrogba. Aerdin a Zafír–tenger északi oldalán terült el, a keleti felén a Salonica–félsziget és ezernyi apró sziget tűzdelte a tengerpartját. A föld kemény és száraz volt, csak a folyók mentén volt lehetőség állatokat tartani és növényt termeszteni, ezért és az uralkodók szeszélyei miatt évről évre újabb harcok törtek ki a városok között. A visszatérő csatározások mellett a szigetek lakóit a kalózok és banditák jelenléte is fenyegette, akik rendszeresen támadtak védtelen otthonokra, loptak és raboltak.

– Mi a neved? Hogy szerezted a sebeket? – kíváncsiskodott az asszony.
– Prométheusz. És minél kevesebbet tudsz rólam, annál jobb. – A beteg erőteljesen köhögött. – El kell mennem. Ki kell engedned a Napra, hogy megerősödjek.
– Itt nem talál rád senki, ne aggódj, és a Nap nem fog megerősíteni, csak a pihenés és az étel. Kevés van nekünk is, de neked nagyobb szükséged van rá. Amint a férjem haza ér a földekről, eszünk. De most hagylak pihenni, aludj még. – Taria felállt a székből, és az ajtó felé igyekezett, de mielőtt kilépett volna a szoba ajtaján, egy pillanatra még hátra fordult. – Mondd csak… – Egy pillanatra hezitált, az arcán gyermeki kíváncsiság jelent meg. – Te varázsló vagy?

Prométheusz felkapta a fejét.

– Nem! – vágta rá gyorsan. – Nem vagyok varázsló. Miért?

A nő arcára csalódottság ült ki.

– Csak kíváncsi voltam. Majd az asztalnál beszélünk, most pihenj.
Prométheusz egyedül maradt a szobában. A gyertya lángját figyelte, ahogy az jobbra libbent, balra libbent, akár egy táncos. Elmerengett a gyermekkorán, de hamar elhessegette a rossz gondolatokat. Kinyújtotta kezét a gyertya felé, és koncentrált. A láng nagyobbra lobbant, az árnyékok megnyúltak, és a viasz is gyorsabban csöpögött. Amint a kanóc teljesen elégett, Prométheusz keze az ágyra hullott, és a férfi azonnal elaludt.

Ismét rémálmok gyötörték.

Fekete gólyák, ezüst szőrű lovak, farkasok, rókák, szalamandrák és rengeteg más állat áldozatot mutatott be egy hatalmas vörös sárkánynak, amelynek a lábához egy nőstény oroszlán és egy barna vadló simult. Amikor az állatok elhelyezték ajándékaikat a hatalmas hüllő előtt, a sárkány széttárta szárnyait, és beborította őket. Ekkor tűnt fel Prométheusznak, hogy a távolban egy másik, még nagyobb éjfekete sárkány is figyelt, de nem tudta jobban szemügyre venni, mert álma szertefoszlott.

– Kiabáltál – közölte az ajtóban álló férfi a tényt.
– Rosszat álmodtam, azt hiszem. – Prométheusz letörölte arcáról a verejtéket, sajgott minden porcikája.
– Az asszony kész a vacsorával, felsegítelek. – A férfi odalépett Prométheuszhoz, a hóna alá nyúlt, és talpra állította.

Segítője csontos és sovány volt, hegyes állát barna, ápolatlan kecskeszakáll fedte, keze megkeményedett és kisebesedett a munkától, kellemetlen izzadságszagot árasztott magából. Ambrust kitámogatta Prométheuszt a konyhába, és segített neki leülni az asztalhoz.
Prométheusznak minden erejére szüksége volt, hogy ne essen össze, szédült és gyengének érezte magát.

– Nem tudtam, mi az ártalmasabb, ha ágyban maradsz, vagy az asztalhoz ülsz, de úgy döntöttem, jobb, ha mozogsz kicsit. Feküdni sem szabad mindig. – Taria kedvesen Prométheuszra mosolygott és letette elé az ételt. – Csak ennyi van sajnos, nem tudtam többet készíteni.
– Hónapok óta aszály van – panaszkodott Ambrust. Lenyelt egy adag ragut, és piszkos kanalával az ajtó mellett heverő fonnyadt szőlőfürtökkel teli kosárra mutatott. – Az állatoknak és a termésnek sem tesz jót.
– Át fogjuk vészelni – mosolygott az asszony, és megszorította a férje kezét.

Prométheusz, miközben lassan kanalazta az ételt, körbenézett. Az ablakok nyitva voltak, átjárta a helyiséget az esti hűvös levegő, és végre látta a vendéglátói arcát. Mindketten idősek voltak, túl a hatvanon. Ambrust haja már őszbe fordult, szakálla még megőrizte fiatalsága utolsó szálait, Taria pedig kontyban hordta halványbarna tincseit. Mindketten kórosan soványak voltak, talán a férfi kissé jobban tartotta magát. A vacsora borzalmasan sikerült, minden hústól megkímélték, csak zöldségből állt, de Prométheusz nem volt abban a helyzetben, hogy válogasson. Valóban iszonyú lehetett a helyzete az idős párnak.

– El kell mennem. – Törte meg a csendet Prométheusz. – Valószínűleg üldöznek, és itt nem maradhatok. Veszélybe sodornálak titeket.
– Tudjuk – mondta a férfi. – Ez volt az első dolog, amit mondtál, bár sok minden nagyon zavaros volt. És utána egy lovat kértél. Taria azt mondta, hogy néhány órával ezelőtt még az ágytálat sem tudtad megülni rendesen, nem tudom mit kezdtél volna egy lóval négy nappal korábban. – Ambrust csóválta a fejét. – Miután rájöttél, hogy meggyógyítunk, és nem megkínzunk, megnyugodtál, és megköszönted a segítséged.
– Megköszöntem? Ennek örülök. – Prométheusz tekintete elhomályosodott egy pillanatra. – Féltem, hogy nem köszöntem meg. Derengett, de nem voltam biztos benne, hogy álmodtam vagy sem.

A pár nem szólt semmit, Prométheusz arcát fürkészték.

– Hogy kerültem ide?

Ambrust szájába vett még egy adag ragut.

– Varázslattal! – Taria gyermeki örömmel kiáltotta el magát.
– Nincsenek varázslatok, asszony, a Nagy Szellem áldjon meg! – Ambrust az asztalra csapott. – Tudom, hogy te hiszel a babonákban és az ikkimekről, vámpírokról, ulgákról és kétlábon járó búzáról szóló dajkamesékben, de nem léteznek!
– Csak nem hiszed el, amit láttál – vetette oda dacosan a felesége.

Ambrust felsóhajtott, küszködött a szavakkal.

– Mert nem történhetett meg, amit láttam! Hatvankét évvel a hátam mögött átéltem már néhány háborút, éhínséget és özönvízszerű esőzést, de ilyen forróságot még sosem. – Ambrust a férfi ibolyaszín szemébe nézett. – A talaj kiszáradt, a növények sorvadnak, az állatok is eltűntek a környékről víz után kutatva. A Nap magasan járt az égen, sehol egy felhő. Aztán hirtelen lehűlt a levegő, egy pillanatra a tiszta égbolt is elsötétedett, és egy… egy fekete örvény megjelent a semmiből. – Ambrust elmerengett, szemében apró félelem bujkált. – Lila villámok törtek fel belőle. Megrémített. És egyszer csak kizuhantál, mint egy zsák gabona, az örvény pedig eltűnt. Ott kellett volna hagynom meghalni a szőlős végén, de aztán ide jöttek volna a dögevők, amire aztán végképp nincs szükségünk. Ritkán teszek ilyet, fiú, de a tetőm alá hoztalak.

– A szívem majdnem megállt! Azóta nem rúgta így be az ajtót, mióta megszületett a lányunk. – Taria arca fáradtságot tükrözött, de a mosolya őszinte volt.

Ambrust folytatni akarta a beszélgetést, de Prométheusz félbe szakította: – Köszönöm a segítségeteket, de holnap reggel tovább állok. Minél előbb elmegyek, annál nagyobb biztonságban vagytok.

– Nem mész sehova, amíg lábadozol. – Ambrust nem tűrt ellenkezést.
– Higgyétek el, csak egy sétára van szükségem a levegőn. – Prométheusz megtapogatta sajgó mellkasát, megrepedhetett a csontja az eséskor.

Mosolyt próbált erőltetni az arcára.

– Majd visszatérünk erre, ha már meg tudod ülni az ágytálat.

Ambrust felsegítette Prométheuszt, elkísérte az ágyhoz, és segített neki elhelyezkedni, de amikor meglátta a szétfolyt viaszt az asztalon, összehúzta a szemöldökét.

– Tegnap tettem ki új gyertyát…

Morgolódva kisétált a szobából, és visszatért egy újjal. Meggyújtotta a kanócot, és egyedül hagyta a félhomályban Prométheuszt.
A beteg felemelte jobb kezét, a karja remegett az erőfeszítéstől, érezte, ahogy a vértől átázott kötések megfeszültek. A gyertya lángja ismét megduzzadt, megvilágította a szobát, a forró viasz az asztalra csöpögött, és Prométheusz bal karjában feszülő fájdalom enyhült. Miután a gyertya teljesen elégett, karja az ágyra hullott, és lehunyta szemét a férfi.

Másnap reggel Taria kicserélte a kötéseit. Prométheusz arca már szépen gyógyult, a duzzanat visszahúzódott, de a foltok továbbra is éktelenkedtek a szeme alatt. Óvatosan levették a vértől és sárgás gennytől mocskos szövetet a mellkasáról, a három vágás túl mély volt, a gyógyulás jelét sem mutatta.

– Ha nem lélegeznél, azt hinném halott vagy – motyogta Taria. – Ilyen sebeket senki sem élne túl.

Az asszony kitisztította a sebet, elővett egy apró tégelyt, és tartalmát lassan elmasszírozta a sebek környékén, majd ismét körbe tekerte gyolccsal a testét.

– Mi okozta ezt, farkas? Vadkan? – kérdezte a gyógyító, de Prométheusz csak hallgatott.

Miután Taria magára hagyta Prométheuszt, Ambrust segített neki asztalhoz ülni. Száraz, kemény kenyér volt az asztalon, három szem szilvával, málnával és egy félig teli kancsó kecsketejjel.

– A kecske is kevesebb tejet ad már. – Szakállát gyötrelmesen markolászta. – Ha teljesen elapad, le kell vágnunk.
– Vidd el inkább Tienne-be, talán elcserélheted élelemre – javasolta Taria.
– Egy sovány kecskét, ami még tejet sem ad? – Ambrust felhorkant és feleségére nézett. –Ne nevettesd ki magad asszony. Egyébként is három napra van innen a város, a hegy meredek és tele van banditákkal. Vagy én töröm ki a nyakamat, vagy a kecske pusztul el útközben.

A reggelit követően Prométheusz még kint maradt hallgatni az öreg pár beszélgetését. Megtudta, hogy Ambrust nagyapja építette ezt a viskót, és már három generáció óta a családja birtokában volt. A férfi végig büszkeséggel vegyes sajnálattal beszélt, féltette azt, amit eddig elértek. Összeszorult a gyomra, ha arra gondolt, hogy feleségével együtt hátra kellene hagynia az otthonát, amit a nagyapja épített fel a két kezével. Mesélt arról, hogy ismerkedtek meg, és hogy a lányuk Tienne-ben lakik, szolgálóként dolgozik egy kereskedőcsaládnál, és már unokáik is vannak, de még sosem látták őket.

– Nem jön már haza, de jobb is. Jó élete van neki a Gyűrűvárosban.

Prométheuszt ismét elérte a lázgörcs, ezért visszafektették az ágyba, és nedves rongyokkal fedték be a testét, hogy levigyék a lázat, de estig fel sem bírt kelni. Este leerőltetett néhány falatot a torkán, és visszafeküdt aludni. A pár nem engedte ki a házból, hiába kérte őket. Ezzel teltek a napjai, folyamatosan küzdött az elfertőződött sebekkel, és csak lassan csillapodott a fájdalma. Néhány nappal később arra riadt, hogy Ambrust és Taria vitatkoznak.

– Mégis kihez forduljak? Nincsenek katonák, hogy megvédjenek, Tienne nem foglalkozik velünk!
– Vannak még barátaink Sirályfészekben a tengerparton. Elmehetnél oda segítségért.

Prométheusz hallotta, ahogy Ambrust köp egyet.

– A sirályfészkiek rosszabbak, mint Loern és a bandája! Kalózok tanyája.
– És mégis mivel fizetünk Loernnek? Az ékszereinket már átadtuk egy hónappal ezelőtt, nagyapád lószerszámait pedig előtte.
– Nem tudom, Taria. Nem tudom. Már csak a házunk és az életem maradt.

A szék lábát hangosan végighúzták a fapadlón, hangos reccsenés jelezte, hogy Ambrust leült.

– Az apád mindenkinek segített, amíg élt. Talán kérhetnél néhány szívességet.
– Mindenki elment Taria, aki segíthetne. A vadak is eltűntek vizet kutatva, csak mi maradtunk.
– És akkor mit teszünk? – Taria hangját először érezte Prométheusz rémültnek.
– Nem kellett volna apámnak elfogadnia Loern ajánlatát. Megvédtük volna mi magunkat a rablóktól! Az a rohadt egyezség engem is kötelez – hangos dörrenéssel Ambrust az asztalra csapott.
– Ne ilyen hevesen. Felébreszted – csitította Taria a férjét.

Ambrust morgott valamit, de Prométheusz már nem hallotta, a láz miatt ismét elaludt.
Másnap délután Prométheusz a konyhában maradt, nem akart a sötét szobába visszamenni, hiába volt magas láza, és alig bírt ébren maradni. Álmodni sem akart. A zöldséges ragu elfogyasztása után Ambrust kiment megetetni a kecskét, és megpróbált némi tejet is fejni, mert hajnalban nem sikerült.

– A fű száraz, a kecske is alig talál magának valamit enni, a teje is elapadt – panaszkodott korábban Ambrust.

Míg a férfi a pajtában volt, Taria a tűzzel bajlódott.

– Ha lenne varázslat, nem kéne ennyit szenvedni, hogy meggyúljon a tűz – panaszkodott Taria.
– Hidd el, nem olyan nagyszerű dolog az – suttogta Prométheusz.
– Szóltál? – Felkapta fejét Taria, de a beteg hallgatott.

Prométheusz körbenézett, és semmilyen értéket nem látott, amit az idős pár felhalmozhatott volna hosszú életük során. Minden csupasz volt és üres. Mikor Ambrust visszaért, Prométheusz végigmérte az idős párt.

– Ti nem egyszerű remeték vagytok – mondta.
– Egyszerű emberek vagyunk, akik távol szeretnének maradni mindentől és mindenkitől – közölte Ambrust, ezzel lezártnak tekintve a témát.
– A szobában rengeteg könyv van. Erion Gellartól, a Pravordi Egyetem professzorától Az ember anatómiája. Hettis Opaktól, alkimistától a Fertőzések és betegségek, és Penvro Opatistól a Görvélykór. Ezek nem olyan könyvek, amelyeket egyszerű remeték olvasnak. Ha ti mindössze egy idős pár vagytok a hegyekből, nem ilyen remek munkát végeztek a sebeimmel.

Ambrust és Taria csendben leültek Prométheusz mellé. Végül Ambrust szólalt meg.

– Igazad van. Nem vagyunk egyszerű remeték. A nagyapám katonaorvos volt, dezertált a hadseregből. Egyetlen király sem bocsájt meg azoknak, akik ott hagyták a frontot, ezért apámmal és nagyanyámmal elmenekült, ide a Kék-hegységbe, azóta is itt élünk. Azok az ő könyvei, és ő adta át a tudását nekünk, igazán neki köszönheted az életedet. Ha nem tanít meg minket az orvoslásra, már egy gödörben lennél a domb túloldalán, és varjak civakodnának a szemgolyódon.
– Rátok már nem vonatkozik az ő bűne. Miért nem költöztök el egy városba?
– Az emberekben nem lehet bízni, csak saját magunkra számíthatunk – mondta Ambrust. – Most te jössz. Honnan jöttél? Mi volt az a fekete örvény, ami kiköpött magából?

Prométheusz a férfi és a nő tekintetét fürkészte.

– Nem mondhatom el, hogyan kerültem ide. Valószínűleg a nyomomban vannak, és talán már azt is tudják, hol vagyok. Minél kevesebbet tudtok, annál nagyobb biztonságban vagytok. – Prométheusz lehunyta szemét, és sóhajtott.
– Állandóan ezt szajkózod. Miért, mit tettél? Letépted egy király lányának a gyümölcsét? – kérdezte Ambrust.
– Az üldözőid okozták a sebeidet? – Taria a kötésekre mutatott.
– Nem, a sebeket mások okozták, de tőlük két hegy és egy tenger választ el. El kell indulnom legkésőbb holnap.
– Itt maradsz, és felépülsz először. – Taria nem tűrt ellentmondást. – Itt nem találhat rád senki, magasan vagyunk fent a hegyekben. Nem mászik fel ide bárki.
– Nem vagy a foglyunk, bármikor elmehetsz – tette hozzá Ambrust. – De nagyon súlyos sérüléseid vannak, amelyeknek nem elég néhány nap.

Prométheusz kénytelen volt beletörődni. Nem tehetett mást, Ambrust segítségével visszament az ágyhoz, és lefeküdt. Igazuk volt, megerőltető volt számára ez a néhány óra is. Nem akart aludni, de a láz és a gyengeség miatt végül álomba merült. Ismét képek gyötörték. Egy vörös hajú asszonyt látott, aki sírva nyúlt a fia után, de soha nem érhette el. A fiú lábára kígyók tekeredtek, felkúsztak a derekára, végül az egész testét elnyelték, és az álom szerte foszlott. Üvöltést, sikolyt és fém csattanását hallotta. Azonnal megpróbált talpra állni, de a sebei húzódtak, és erős fájdalom nyílalt a testébe. Megmarkolta az asztal sarkát, és felhúzta magát, a láztól remegett, és alig érezte a lábait. Óvatosan megtapogatta a kötést a testén, fájdalmat érzett a sebek környékén, a genny és a vér teljesen átáztatta a szövetet. Vett egy mély levegőt, és az ajtóhoz botorkált. Tariát a földön térdelve találta a konyhában, sírt.

– Mi történt? – Prométheusz az asszonyhoz lépett, és a székre támaszkodva letérdelt mellé. – Mi a baj? Hol van Ambrust?
– Elvitték! – Taria keservesen sírt, alig lehetett érteni, amit mond.
– Kik vitték el, hova? – Prométheusz felhúzta az asszonyt, és a székre ültette.

A bútorokra támaszkodva az ablakhoz húzta magát, és kinézett az udvarra.

– Loern, Menyét és Egon. Banditák, útonállók. – A nő is az ablakhoz lépett. – Minden hónapban eljönnek, hogy sarcot követeljenek tőlünk a védelmünkért, de már nem tudunk mit adni. Egyszerűen nem maradt másunk, és amíg az aszály tart, ez nem is lesz másképp.

 

Nyögést és puffanást hallottak, Ambrust a földre esett. Próbált a ház felé kúszni, de egy magas férfi fél lábbal a hátára lépett, és acélozott csizmáját mélyen a gerincébe nyomta. A három férfi közül a legnagyobb szedett–vedett páncélt viselt, nem illeszkedtek a darabok, és mindössze néhány ponton fedték bőrzekéjét. Bajusza tökéletes volt, éjfekete szálak tarkították az arcát, kék szeméből vérszomj áradt.

– Hova rohansz, öreg? Még nem fizetted meg az adósságodat!
– Ne! – sikoltott az asszony a házban. – Nagy Szellem könyörögve kérlek, védd meg a férjem.

Loern mögött két másik férfi is állt, Menyét és Egon. Menyét bőrből készült vértet viselt, oldalán egy sylli szabjával. Hatalmas, előre álló fogai voltak, szemében nem sok értelem lapult, de annál több arrogancia. Egon lustán támaszkodott a dárdáján, látszólag nem találta szórakoztatónak az öreg kínzását. Prométheusz kilépett az ajtón, egy pillanatra megbotlott, de sikerült megtámaszkodnia az ajtófélfában. A Nap erősebben sütött, mint gondolta, és a levegő is nehéz volt. Taria utána nyúlt, de bal kezével félre tolta az asszonyt.

– Bízz bennem. – Prométheusz gyengéden megszorította a nő karját.

Mosolyogni próbált, de nem nyújthatott biztató látványt, Taria arcáról sugárzott a sajnálat és az aggodalom.
Loern belerúgott acél orrú bakancsával Ambrust hasába, a földön fekvő férfi felnyögött.

– Tudom, hogy még van pénzed, öreg! Tudom, hogy rejtegeted valahol! Add át! – üvöltötte Loern.
– Nincs, nincs semmim – Ambrust nyöszörgött, sírt, és vért köpött.

Amit Taria a következő percekben látott, még évekig Ambrust orra alá dörgölte, és ezzel a férfi idegeire ment. Végre bebizonyosodott az asszony számára, hogy a legendák valóságosak lehetnek, és léteznek varázslók. Talán még a mesékben élő ikkimek, vámpírok és ulgák is élhetnek a vadonban, de erre férje válasza továbbra is az volt, mutasson egyet, addig ne beszéljen sületlenségeket. A varázsló kilépett a ház elé, és Ambrust irányába indult, sántított, nehezen vette a levegőt. Menyét észrevette Prométheuszt, és felröhögött.

– Oda nézzetek! Közeleg a részeges hős, vigyázzatok!
– Nagyon magabiztos lehet, még egy kard sincs nála! – vetette oda Egon, felkeltette érdeklődését az ostoba hős.
– Van kardom – szólt Prométheusz.
– Igen? És mégis hol, a seggedben? – Menyét még hangosabban nevetett a férfin.
– Nálad. – Prométheusz Menyétre mutatott, aki már a térdét csapkodta, nem tudta komolyan venni az esetlen fenyegetést.

Prométheusz ujjait összekulcsolta, szemét lehunyta, és halkan a Nagy Szellemhez fohászkodott, hogy adjon neki erőt. A Nap lassan araszolt a tiszta égbolton keresztül, de mégis elsötétült egy pillanatra, amikor Prométheusz két kezét a fején és testén lévő kötésekre helyezte, amit leperzselt a testéről, sebei és zúzódásai szabaddá váltak. A testén lévő három hosszanti vágás továbbra is gennyedzett, és vér csordogált belőle, a sebből eredő bűz elviselhetetlen volt. Menyét abba hagyta a vihogást, amikor észre vette, hogy a férfi felegyenesedett, a zúzódásai visszahúzódnak, a sebei pedig összeforrnak, és mindössze halovány nyomot hagytak maguk után. A döbbenettől meg se bírt szólalni. Loernnek volt annyi lélekjelenléte, hogy társaira ordítson, öljék meg Prométheuszt.
Menyét volt az első, kardját a magasba emelte és teljes súlyát beleadva Prométheuszra rontott, de a férfi egyszerűen félre táncolt a penge elől. Menyét nem tudott visszavenni a lendületből, arccal előre a földre zuhant. Egon következett, aki dárdájával a férfi felé szúrt. Prométheusz könnyedén oldalra lépett a támadás elől, és mindkét kezével megragadta a fegyver nyelét. Egy határozott mozdulattal kirántotta ellenfele kezéből, és hegyes felével Egon felé szúrt, aki kénytelen volt hátra lépni kettőt a mellkasához szegezett dárda elől. Az alacsony férfi a földön találta magát, amikor hátra bukott az eszméletlen Ambrust testén. Prométheusznak nem volt sok ideje fellélegezni, mert Menyét már is mögötte volt. Taria csak annyit látott, hogy Prométheusz eldobja a dárdát, majd félre hajol, könnyed mozdulatokkal a férfi mögött terem, és mint kígyó karjával és lábával bilincsbe fogta Menyétet. Taria megborzongott.

– Dobd el a kardot. – Prométheusz alkarját Menyét torkára szorította, és a fejét hátrafeszítette.

A férfi nyöszörgött, képtelen volt kiszabadulni a varázsló szorításából. Hörgött, igyekezett lefeszíteni nyakáról a mágust karját, de egyszerűen a földre rogyott. Addigra Egon már talpon is volt, és dárdáját a feje fölé emelte, hogy leszúrja Prométheuszt, de ő ismét elkerülte a csapást, és megragadta a markolatot.

– Az a baj a fával, hogy gyúlékony – mondta Prométheusz, és sejtelmesen elmosolyodott.
Egon próbálta kihúzni ellenfele szorításából a fegyverét, de a dárda lángra lobbant, a fa ropogva megadta magát, és hamuvá lett. A rabló hátra hőkölt, a felcsapó tűztől megégett mindkét karja. Iszonyúan fájhatott, mert Egon remegő karjait bámulta és keservesen üvöltött. Loern eddig csak távolról figyelte az eseményeket, de miután harcosai elbuktak, ő is előhúzta kardját a hüvelyéből.

– Harcoltam már a fajtáddal Aukumban! – Loern lassan jobbra sétált, kardja folyamatosan Prométheusz felé nézett. – És élve sétáltam ki abból a pokolból. Most is így fog történni.

Prométheusz nem szólt semmit. Ha valaki utólag megkérdezte Tariát, hogy győzte le egy fegyvertelen mágus Loern-t, azt mondta volna, hogy néhány szívdobbanás volt az egész. Prométheusz egy könnyed mozdulattal előre lépett, és az asszony meg mert volna esküdni, hogy a mágus jobb kezében egy örvénylő tűzgolyót látott, amivel megállította az acélt. Amint a varázsló hozzáért a kardhoz, a forró fém megolvadt, és szisszenve folyt a talajra, a penge teljesen eltűnt. Loern szemei kikerekedtek.

– Ki–ki–ki vagy te? – dadogta.
– Fogd a társaidat, és hagyjátok békén ezt a családot. Évekig fizettek neked, és a látottak alapján többet is a kelleténél – a férfi dühös tekintetét a banditákra emelte.

Prométheusz alig néhány perccel ezelőtt esetlenül sántikált, fél lábbal már a halálban járt, most pedig magabiztosan állt Loern előtt, ibolyakék szemét a rablóra szegezte. Gondolkodás nélkül a földre dobta kardjának megmaradt részét, lovához futott, felugrott rá, és elvágtatott.

– Várj, Loern! Ne hagyj itt minket! – kétségbeesetten kiáltott utána Egon.

Ló híján Menyét és Egon futva igyekezett vezérük után, Prométheusz elégedett mosollyal az arcán figyelte, ahogy eltűntek a fák között. Amikor úgy tűnt, nem térnek vissza, Taria odarohant férjéhez, aki még mindig a porban feküdt.

– Ambrust! Ambrust! – Taria a hátára fordította a férfit, aki már eszméleténél volt.
– Jól vagyok – mondta, majd oldalra fordult és vért köpött.
– A fenéket vagy jól! Talpra tudsz állni? – Taria férje arcát simogatta, aggódott érte.
– Azt hiszem – morogta a férfi.
– Hadd segítsek. – Prométheusz letérdelt Ambrust mellé.

Ahogy a mágus kezét végighúzta a férfi teste fölött, a zúzódások és sérülések eltűntek Ambrust testéről.

– Ez hogyan lehetséges? – Taria csodálkozva nézett végig férje testén. Tűz varázsló vagyok – mosolygott Prométheusz.
– Ugye megmondtam? Ugye megmondtam, hogy léteznek? – Taria örömében Ambrust
karjára csapott, aki azonnal összerándult, még nem gyógyult meg minden sérülése. – Ne haragudj, csak annyira elkapott a boldogság. Látod mondtam, hogy léteznek! Várj. Akkor ikkimek, vámpírok és ulgák is léteznek?

Prométheusz elmosolyodott. Ambrustnak még szüksége volt néhány pillanatra, hogy talpra tudjon állni, ezután Taria a mágushoz fordult, hogy megnézze a kezét. Az asszony úgy gondolta, a kard mély sebet hagyhatott, és a forró fém is megégethette a karját, de Prométheuszon egy karcolás sem látszott.

– Ahogy a Nap erőt és energiát nyújt a növényeknek, úgy az embereknek és az állatoknak is képes adni. Csak kell egy kis segítség. – mosolygott a mágus.

Prométheusz néhány napot a családdal töltött, segített Ambrustnak leszüretelni a szőlőt, megetetni és megfejni a kecskét, valamint Tariának gyümölcsöt szedni, és lekvárt főzni. Sok időt töltött meditálással a ház előtt. Ambrust nem hitt benne, de úgy érezte, mintha minden alkalommal hűvösebb lett volna, amikor a varázsló a porban ült, és a Nagy Szellemhez fohászkodott. Amikor Prométheusz biztos volt benne, hogy Loern és a csapata nem fognak visszatérni, elbúcsúzott a családtól. Taria mindennel tele pakolt egy táskát, amit még tudtak nélkülözni, ételt és italt adott a varázslónak. Prométheusz még nem tudta, merre fog vezetni az útja, de remélte, hogy mesterei nem fognak hamar rátalálni.